Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-12-10 / 50. szám

Zabtandíj mellett- s a ritka stóla, Fonallal nem telik a motóla, II ász pár cipő egy éven át kevés, Pedig nincs itt a semmit nem tevés : Reggel éneklek, estig tanitók, Hiszen ez nem titok Hogy ne érjen szitok, Hitelbe búcsúzót igazitok. Ha kapok egy lepedőre valót, Feleségem rám kiáltja, hogy ,,sót !" Isten tudja ! mit nem kiáltana, Ezer inség, mint a haramia. Ha venni akarnék egy kalapot, ,,Petroleum"-on kezdi az alapot, Bors, paprika, gallér, keményítő, Szappan, kanóc, gyertya és kékítő, Vászon, párna, dunyha és szoknya, Es mennyi minden ? ... az üres konyha, Kis- és nagykendő, sok kis-nagy kanál, Ezer szükség, s pénzre az ember nem talál. Hányszor — leves-gyanánt eszem meg a vizet, Beleaprítva panaszos kenyeret. . . Kis lányok, kis fiuk : ki könyvet ... ki Ruhát kér, hogy vegyen apja neki, Pénzbe kerül minden, Ami nálunk nincsen. Napraforgón élő gyermeksereg, Bőrükön a zsírja kisistereg. Arcukon nő az undor tanyája, — Azt jövendöli a falu banyája : Tűzvérű a gyermek, Kövér és megtermett. (Pedig) csontja csörög bele, Gyomra tökkel tele. Ilust, csak ha temetek, Máskor nem ehetnek. (Ezt) Nem látja mámika, (Mert) Nagyit a pálinka. Hej ez van : ama nincs, Jaj, Istenem ! Ha bele gondolok, Elszédül a fejem. . . Mi jut hát Patakra ? Szívem bús sóhaja. Nekem nem adott Isten egyebet : Tanítóság! . . keserű kenyeret. Es hozzá még : tíz tagú családot, Hogy szenvedjem, egy népért, az átkot. Hogy átugornék ez örök átkon : Fiam üdvözítő papnak szánom. De az üdvösség már rég kifogyott, Pénz nélkül a rektor-fiu ,,kopott,'. * * * Képzeljetek egy nagy családapát, Kinek könnye sózza meg falatát, Es, hogy mily keserű e kenyér, Melyet itt-ott megrágcsál az egér. Jertek ide látni nagy dolgokat, Gyermekeket ruhátalanokat, Kiknek darabkenyér az imájok, S mert kevés van, félreáll a szájok. Ha nem volna nyomorrúi fogalom, Hozzon benneteket a szánalom, Hajlékomba, és látni fogjátok Őket mind, hogy karjok a pámájok. Hogy semmi más, mint az édes anya, Keble egyedül a boldog tanya, Melyen ezer sóhaja ringatja, S hogy ne fázzék, csókkal takargatja. Benuetek reméltem édes auyát Egynek; — ámde leltem csak mostohát. Hittem, hogy szed ott mannát eleget, S elfelejti a sivár életet. De a fekete pecsétes levél, Mely hozzám hivatalból útra kél, Bánatot küld vissza a szüléknek, Gyászruhát adva a reménynek. E gyászruhát bontogatom, nézem, Jobban-jobban keseredik lelkem, Bánatimat bánattal tetézem, ,,Szegény vagyok, szegénynek születtem." Es te ki olvasod e versnek sorait, Ne nagyon nézegesd azoknak lábait. Azért vagyon biz ez gyakran elhibázva, Tinta helyett tollam mártottam jénymázba. Eddig a levél. A ki figyelemmel olvassa, okvetlenül meg fogja hatni az a közvetlenség, melylyel a falusi kántor nyomora itt rajzolva van. Meghatotta az iskolai elöljáróságot is; mert a mar, mint számfeletti ingyenes benn eszik a convictusban. Viski. Modern üzleti-ág (a reform, egyházak kontójára.) Hogy mi mindent kifundál s kifundálván — kiaknáz a mai emberiség fiftikus esze : ennek bizonyságául egy nem valami mulatságos, de »Tárca*-pótlékul — ugy hiszem — beváló történetkét leszek bátor a szerkesztőség engedelmével elmondani. Ecclézsiai leéregetőhről szól az ének ! E lapok hasábjain — egy bizonyos alkalommal - elmondtam, és pedig példákkal illustrálva e tárgybani egyéni nézetemet. S bár ma is minden betűjét kész vagyok alairni az ott kifejezett gondolatoknak: némi belső küzdelem vett erőt rajtam, niidőn hivatolt cikkecskét lepecsételve