Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-29 / 5. szám

TARCA. Az énekügyi bizottság munkálatáról. I. A magyarországi, most mar Erdélylyel is egyesült öt egyházkerület komolyan hozzá fogott az énekes könyv atalakitasahoz. Az öt egyházkerület énekügyi bizottságot alakított, mely a nyáron már gyűlést is tartott Kolozsvárott. A gyiilés jegyzőkönyve előttünk fekszik. A bizottság tagjai mind jeles, buzgó reformátusok s hiszem, hogy szakértők is; de a bizottság mégis a munkalatot a közönség bírálata alá bocsátja, megjegyezvén a maga részéről a következőket: i. Külön jegyzékbe foglalta a megtartandó és kihagyandó Zsoltárokat; 2. hasonlókép a dicséreteket, dallamokat; 3. A munkálatokat mindenkinek bírálata alá bocsátja és a kiválogatást nem tekinti véglegesnek, hanem kész az alapos észrevételeknek engedni; 4. a bizottság uj darabokat is vár; 5. semmiféle külföldi énekeskönyvbóí nem óhajt átültetni sem dallamot sem szőveget, hanem csak eredeti magyar verseket és dallamokat kiván felvenni, hogy énekelje a mi népünk is saját lelkének szüleményeit s szűnjék meg a magyar nemzeti egyház a külföldinek filiaja lenni. Miután a bizottság — igen helyesen — az érdeklődő közönség bírálata alá bocsatja munkálatát, szerény nézeteimet általánosságban én is elmondom az egész énekügyi munkálatról. Legelőször is a Zsoltárokból kimaradna vagy 67 darab egészen s megmaradna csak 83, ez is ujabban at dolgoztatnék. Hanem hát én azt nagyon el is hiszem, hogy ez a munka igy igen szép lenne, de nagyon csonka lenne. A Szenczi Molnár Albert-féle Zsoltárfordítás és verselés annyira vérévé valt magyar kálomista népünknek, hogy azon ilyen nagyszerű csorbát ejteni valóságos merénylet lenne. Igaz ugyan, hogy a versek itt-ott döcögősek, de azok gyengéden kiigazíthatók, ugy hogy majd alig lesz észre vehető a változás. A dallam idegen, de nem idegen ám mar a falusi embernek, mert azt énekelte a het. venhetedik öreg apja is, azt szivta be az anyai tejjel, azt tudja is, de szereti is, mert vérévé vált. Mikor a most használatban lévő énekes könyv készült, már akkor is átalakíthatták vagy kigyomlálhatták volna a Zsoltárokat, hiszen régebbiek voltak azok a Zsoltárfordítások és verselések, mint a régi énekeskönyvben lévő hymnusok és dicséretek; de megőrizte őket ős régiségök, ódonszerű, de gyönyörű tiszta nyelvezetük és verselésük. A helyett hat, hogy kihagyták volna, megcsillagozták, valamint a régi zsoltárban is megvoltak makulázva az énekelhető Zsoltárok és versek, jeléül hogy a miket most nem éneklünk, akkor se énekelték azokat rendesen ; de bizonyos alkalmakra lehet azokat énekelni most is. P. o. a pap fölveszi a textust a Zsoltárok könyvéből, — pedig ott a bibliaban a prózai fordítás nincs megcsillagozva, s a tanitó kijövőre énekli a felvett igét a verses zsoltárból, ha nem is csillagos. A nép pedig otthon magános isteni tiszteletén téli estéken énekelgeti és olvasgatja ép oly szívesen mint a bibliát. Nagyon kár lenne oly nagy rombolást vinni végbe a nép kegyeletén, a vallásosság úgyis nagyon lankadóban van, hátha ezzel is rontunk, nem építünk. Egy idő óta nagyon neki iramodtunk a haladásnak, megyünk előre, de hogy utunk hova vezet, azt nem gondoljuk meg. Igy történt azután, hogy minden régi jó intézményeinket fenekestől felforgattuk, s az ujak meg nem akarnak beválni, a nép életébe átmenni, és függnek a lét és nem lét között, mint a Mohamed koporsója. Minden egyházi férfiú, pap és tanár szabadelvű egész a szélsőségig, az iskolatanitók pláne már a nihilismusig; a nép pedig makacs conservativ, mennél inkább szedik el ősi intézményeit a polgári életben, annál jobban ragaszkodik a régihez a vallásban. Ugy vagyunk, mint a búcsúsok, midőn az előéneklők sietve haladnak elő, az éneklő közönség meg elmarad hátul és azok ott elől mást diktálnak, emezek meg hátul mást énekelnek. Nem jobb volna megvárni a hatul ballagókat és együtt énekelni ? A magas körű egyházi hatóságok ritkán érintkeznek a néppel, akkor is csak ünnepélyesen s rövid időre, ezért nem ismerik annak gondolkodását. Egészen más a pap, ki közte él, s egész életén át vele tusakodik. Én voltam körlelkész, és exarnen alkalmával a nép mindig csak a vallás tárgyai iránt érdeklődött, különösen pedig az éneklést követelte a gyermekektől majd egész nap ; s ha tudták a gyermekek a csillagtalan Zsoltárokat is, annak örült nagyon ; a pápista iskola-latogató és tanfelügyelő pedig megrótt bennünket, hogy miért nem tanítunk inkább valami reális bogarászatot a sok haszontalan ének helyett. A nép pedig ugy nyilatkozik, hogy elvették tőlünk régi kedves iskolai könyveinket a papok, kivették szánkból buzgó imádságainkat, — mert az ujabb népiskolai könyvekben hiába keresünk imádságot, tizparancsot, és erkölcsi regulákat, ott csak az van, hogy a tehén szőrös, a kutyának négy laba van stb. most meg elakarják venni kedves énekeinket. S nem marad egyebünk a vallásunkból mint a fizetés. Annyira ragaszkodik népünk a régihez, hogy még az idősebbek otthon most is szivesebben énekelnek a régi énekesből, mint a mostaniból, lehet régi énekes könyvet találni majd minden háznál, a mostani pedig csak a mostani nemzedéké még. A ki emlékezik vagy olvasta, mennyi bajjal járt a mostani énekeskönyv elfogadtatása, kétszer is megfontolja, hogy bele kezdjen-e az újításba, vagy csonkításba. Külön királyi parancsolat kellett, a varmegyék utasítva voltak karhatalom használatára, melyet sok helyen igénybe is vettek. Szent-Gálon a papot kihordták ; a rátóti elöljárókat megvágatták több ízben, mégse fogad ák el, mert nem volt benn az újban az ,Erős várunk nékünk az Isten* ; Csákváron is nagy kravall volt; de nem