Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-11-05 / 45. szám

erkölcsi életet teremthessen, szóval a modus agendi et procedendi iránt, semmi tájékozást, semmi utasítást nem nyerhet; az érdemekben és tapasztalatokban megőszült s atyánkként tisztelt, szeretett szolgatársaink ajkairól hasztalan várjuk a tudomány, a bölcs élettapasztalat, a lelkesedés, a bátorítás felemelő igéit: a száraz administrativ kérdések fejtegetése és vitatása elrabol tőlük minden időt, minden kedvet, és igy ritkán van mód és kedvező alkalom a mélyre hatolni, vagy a tudni és lelkesedni vágyó lelkeket a magasba emelni. A falu magányára kárhoztatott lelkipásztor, mikor esztendőben egyszer-kétszer parochiájából kimozdul, hogy lelkét, tetterejét ujabb eszmékkel, nemes elhatározásokkal felfrissítse, a tractuális gyűlések hivatalos jellegű száraz tanácskozásaiban éhező és szomjúhozó lelkének majd semmi táplálékot sem talál, s igy nem is vehető neki rosz néven, ha az unalmas tárgyalások elől mihamarább menekülni igyekszik, s rég nem látott kedves kollegái körében, inter pocula szerez magának legalább egy kis szórakozást. A lelkészi értekezletek már épen arra valók volnának, hogy azokon komoly s egyszersmind barátságos eszmecserék folytatása által a lelkésztársak szellemi igényei, magasabb lelki szükségletei kielégítést találjanak, hogy a gyenge az erőstől buzdítást, a tudnivágyó a tudósabbtól ismeretet és tudományt, a haladni törekvő tehetségeinek kifejtésére tért és alkalmat nyerjen, szóval, hogy a szellemi erők egyesítése által a gyülekezetek először a főkben, aztán a tagokban is mintegy megújuljanak, s nagyobb tevékenységre buzduljanak. En valóban nem is tudom minek tulajdonítani, hogy míg csak hazánkban is minden legkisebb téren vállvetett munkásság indult meg, s egymást érik a tanitói, tanári, községjegyzői, irói, tudományos társulati, tűzoltói, iparos stb. stb. öszszejövetelek és értekezletek : addig a magyar prot. egyház lelkipásztorai még mindig nem találják eljöttnek az időt arra, hogy önképzésök s a korral való haladásuk szempontjából egymással szorosabb érintkezésbe lépjenek, s e. megyei, kerületi s országos lelkészi értekezleteket tartsanak. Az épen most egy éve Debrecenben tartott országos jellegű lelkészi értekezlet megtette ugyan erre nézve is a kezdeményező lépést, a mennyiben nemcsak hangsúlyozta a lelkészi körök felállításának szükségét, hanem egyúttal sürgősen fel is hívta országszerte a lelkésztársakat ez üdvösnek elismert intézmény mielőbbi megalkotására; de ugy látszik, e felhívásnak széles e hazában alig lett valami foganatja, s ha sokat gondolunk is arra, hogy jó volna már megmozdulni nekünk is, de azért tényleg nem mozdul egyikünk is. Aztán még csudálkozzék valaki, ha azt mondják, hogy a kálomista papság lassan-lassan elmarad a világtól! Valóban nem lehet ezen csudálkozni lééire vonulva a világtól, minden idejét hivatalának, a gazdálkodásnak és családjának szentelve él a lelkipásztor, egyszerű, de nyugalmas parochiájában, anélkül, hogy sokat törődnék a nagy világ folyásával, s hogy a koronként fölmerülő eszmék és törekvések felől kedve és a1

kalma volna magának világos tájékozódást szerezni, vagy azokat másokkal tudományosan megbeszélni. Szegényes anyagi helyzete lehetetlenné teszi rá nézve a hírlapi s a tudományos irodalom pártolását ; tractuális vagy parochiális könyvtárak sincsenek még mindenütt; a központtól távolabb eső, igénytelen községek lelkészei mívelt emberrel is csak elvétve érintkeznek ; az egyszerű falusi nép szellemi igényeit pedig kisebb fokú képzettség és kevesebb odaadás mellett is könnyen kielégíthetni : ezért bizony kár valami nagyon törni magunkat, hogy a fejlődő tudománynyal s a haladó korral lépést tartsunk : kinek ? miért ?! Ha tanul, ha lelkiismeretesen míveli magát a falusi lelkipásztor, tudományát senki sem méltányolja; ha pedig az önképzést mellőzve az eke szarvára veti kezeit és meggazdagodhatik, azt legalább az egyszerű nép is respektálja, magának is jólétet szerez vele. Igy veszti el lassankint az ember minden szellemi rugékonyságát; hozzá még hivatalos és magán élete ezerféle mizériái is óriási erővel nyomják őt a föld felé: valóban nem csuda, ha szent hivatását most már csak gépiesen teljesítheti, hogy tetterejét mindinkább zsibbadni érzi s elvégre odajut, hogy valósággal — sit venia verbo — megposhad az ember. Ezt a Bethesda-tavat, a lelkipásztoroknak ezt az emelkedettség nélküli örömtelen életét egészséges mozgásba hozni, szerintem, egyedül csak az okosan szervezett kisebb-nagyobb lelké-