Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-10-15 / 42. szám

niink felzúditani, egyházunk belbékéjét megzavarni, s akkor a szegény lutheránus egyházzal, mely sokaknak szálka a szemében s melyre a kapzsiság és határozott jellemszilárdság hiányát rásütötték, könnyen elbánhatnak. De hát térjünk a dolog velejéhez. Ugy hiszem, hogy a tárgy nyitjára megyek, ha felvetem azt a kérdést, hogy szeretett magyar hazánkban általában, különösen pedig magyarhoni ev. egyházunkban van-e panszlavismus ? S tán nem egy el fogja dobni a lapot, mondván, no micsoda beszéd és kérdés ez ? Hisz láttuk nagyszerű dolgait, hazaellenes üzelmeit, a sajtó annyiszor megbeszélte, maguk a panszlavok sem tagadják, felvidéki* pedig statistice számokban kimutatta, hogy majdnem az ezeret megközelítik, — hát hogy ne volna. Részem- ' ről mégis fenntartom a kérdést, s rá fe'elek, van és nincs. Pulszky P'erenc a nagytudományu hazafi, szemenszedett politikus, bátran kimondta egy vezércikkben, hogy a Katkow- és Akszakow-féle pánszlávizmust tótjaink között keresni képtelenség volna. P3gy ujabb cikkében pedig mondja: „Hamis felfogás, ha azt hiszsziik, hogy ezen felvidéki panszlávok bűnös összeköttetésben állanak a külfölddel s különösen Oroszországgal A panszlavismus nem jelenti azt, hogy ők az orosz cár hatalma alatt akarnák egyesíteni mind a szláv nemzeteket, ők ezen vád ellen méltán tiltakoznak, csak ugy mint minden cseh, minden szerb. Mindezek fenn akarják tartani nyelvüket, nemzetiségüket stb. Én pedig bátran kimondom, hogy ha nálunk valaki nyelv, irodalmi vagy épen politikai panszlavisműsért rajongna, azt üldözni nézetem szerint, nem kell, hanem nagyon is sajnálni, a mennyiben az ilyennek csak a bolondok tornyában lehet helye." S mikor nyomban Péchy gyüléstnyitó e szavai után : ,Egyházunkat méltatlanul és tán tulzólag oly váddal ! illetik, melyet meg nem érdemel4

, - főtiszt Czékus püspök ur a panszlavismust olyan rákfenének hirdeti, mely oda törekszik, hogy a magyar nemzet és alkotmányos szabadságának lábbal tiporásával a haza földjén az orosz uralom zászlóját tűzze ki, akkor én lelkesülten hálát adok Istennek, mert az ilyen panszlavismus nálunk e hon keletkezte óta nem létezett s bizvást mondom : De strigis nulla questio fiat, quia non sunt. De hát miben áll az a honi növényzet, melyet panszlavismusnak nevezünk ? Én azt mondanám, hogy ezen honi panszlavismus nagyon gyönge növény, nem is illeti meg ezen megnevezés. Boldogult Székács püspökünk nagyon találóan nevezte el. egyoldalú tótoskodásnak Miben áll ez ? Ez az anyanyelvnek szerfeletti túlbecsülésében áll sebből kifolyó érvényesíteni akarásban. Tán nem tévedek, ha azt mondom, hogy az érzelem és értelem egyoldalú elfogultsága ez. Midőn mi ezt állítjuk, hogy a beszélő tehetség az emberi létnek olyan postulatuma, hogy anélkül megszűnt az ember lenni az, a mi, akkor az úgynevezett tótoskodók ép az anyanyelvet olyan postulátumnak tartják, minden más nyelv kizárásával Ebből természetesen aztán következik, hogy a nyelvet, mely csak eszköz, még is fenti fogalomzavar következtében a lét más nemesebb céljainak felibe teszik, s lételünk legmagasab céljául tűnik ki. Főbből következik az is, hogy az anyanyelv korlatlan hangoztatásának puszta jogát alkotmányos institutióink összes javainál többre becsülik. Holott ebben nagyon tévedtek. Ugyan is köztük sok mi veit s tanult egyéniség van, de műveltségüket nem az anyanyelv, hanem inkább a német és magyar nyelv segitségével s eszközével merítették. Nálunk az első a haza. aztán a nyelv ; először a hazaszeretet, aztán az anyanyelv szeretete. Ok is mondják, hogy nyelvében él a nemzet. Honunkban a viszonyok kategorikus imperativumánál fogva s a törvény értelme szerint csak egy nemzet, egy politikai nemzet, s ennek a nemzetnek csak egy nyelve lehet, s abban nincs is véleménykülönbség, hogy e nyelv nem lehet más, mint magyar. Nálunk tehát okvetlenül a jó hazaűsághoz tartozik az, hogy minden honpolgár először és mindenekelőtt a nemzet nyelvét tanulja, beszélje és szeresse, aztán pedig saját anyanyelvét. A ki pedig saját nyelvének több vagy cc

ak annyi jogot, előnyt vindikálni akar, mint a nemzeti, a magyar nyelvnek, az az érzelmek s gondolatok elfogultságában s korlátoltságában, szóval a kellő politikai belátásnak hiányában szenved, és számításba nem jöhet. S ebben az irányban, melyet nem helyeselhetek, sőt kárhoztatom, részemről nem találhatok öntudatosan államellenes rossz szándékú törekvést és üzelmet, a melyre a hazaárulás és hűtlenség bélyegét rásütni lehetne, hanem egyszerűen egy sajnos jelenséget, melyet az állam nem drasztikus szerekkel, hanem azon számos eszközökkel, melyek az állam rendelkezésére állanak, paralysálnis ártalmatlanná tenni, sőt ha kell, kiirtani legfontosabb feladatai közé tartozik. De a fogalomzavaron alapuló ilyen iránynak élethalál-harcot üzenni, azt tűzzel-vassal üldözni, a világért sem kell. Hisz mi volna ennek a következménye? Nem más, mint martyrság, pedig nincs veszedelmesebb ember, mint a martyr. De hát mégis meg kell birkózni ez irány embereivel. Kérdem, minő fegyverrel ? Alkotmányos országban, a minő a mi kedves hazánk, csak egy fegyver van, mely biztos győzelemre vezet, — t. i. a törvény. Ha valaki azt mondaná, hogy törvényeink e tekintetben nem nyújtanak elég eszközt, akkor erre más fe'elet nincsen mint az : az országgyűlés gondoskodjék a szükséges fegyverről, a törvényről. Én részemről nem tartom helyén valónak, hogy egyházi, esperességi, kerületi vagy egyetemes gyűlések, politikai ügyekbe avatkozzanak, polit. vétségek megtorlására törvényeket, szabályokat szabjanak. Hisz polit. vétségeket megtorolni, egyáltalában büntetni az államban csak az államnak van joga. Valamint a sajtóvétségek a sajtótörvény és bíróság elébe tartoznak, nem pedig egyházi consiítorium elébe, mint azt legközelebb