Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-08-27 / 35. szám
sen a dalköltészetnek), valamint az imának (s különösen a közimának) a nyelve és kifejezésmódja egyaránt távol áll a kevesebb cifrálkodástól s a durva póriasságtól • megelégszik az egyszerűvel, az igazzal és a természetessel. Ez a sziv azon önkénytelen kiöntésének, mely a dal és az ima közös sajátja, legátalánosabb s legközvetlenebb kifejezésmódja is. A nélkül, hogy régibb jmairóinkat birálni, vagy épen kisebbitni akarnám, mondhatni vélem, hogy Lukács Ödön imáinak az a kiváló tulajdonságuk van, hogy nem oly virágosak, mint egy némely, de nem is oly szárazak, mint ismét más némely, közkézen forgó templomi imakönyveink. Lukács Ödön eléggé költő arra, hogy imáiban ezt a középutat eltalálja, , s ennyi költőiségre az imairónak legalább is szüksége van. Nem a kötetben levő egynehány verses imáról szólok, melyeket a szerző inkább csak kísérletül szőtt a többi közé. En is próbáltam versben írni imát egykor, de nem merném mondani, hogy e kísérlet akár nekem, akár L. Ö.-nek valami különösen sikerült volna. Kivált a rímes ima bizonyos zengést ad a sorvégeken, mely kellemes lehet a fülnek, de azt hiszem, zavarja az áhítatot. Ha a vers-ima-költő egy-egy oly rímmel gazdagítja, mai napság már meglehetősen kizsákmányolt rímkészletünket, mint pl. (a 33. sz. vasárnapi imában): ,A hol buzgó ének áradatja foly szét, És igéd beszéde oly emelő, oly szép® — ezt versköltőink köszönettel vehetik tudomásul s fel is használhatják a magahelyén,de nem hiszem, hogy az imádkozó gyülekezet valami különös épülést találna benne. A rímetlen jambus, mely csak egyszerű, de elég ünnepélyes rhythmusával hat, s a nyelv választékosságát, mely a prózai imában is helyén van, bizonyos tömörséggel tudja párosítani, — mindenesetre alkalmasabb köntöse lehet a föllengő, de azért komoly s ünnepélyes közimának, mint a rímes forma, hol a fül — a második strófától kezdve — már önkénytelenül a rím csendülését s az azonos hang visszakerülését várja. Talán csalódom, s mint poéta-embertől talán nem is illik tőlem mondani, de részemről, saját tapasztalásaim után is, elméletileg sem ajánlhatom a rímes versalak és strófák használatát templomi imában. Hogy rímek nélkül is lehet költő az imaszerző: azt többek közt Lukács Ödön is eléggé megmutatta imáival. A csinos, épen nem fellengős s még kevésbbé cifra és virágos, de választékos nyelv, a nemes érzelmek nemes kifejezése: az ő prózában irt imáinak egyik jellemző sajátsága. A költői próza egy másik, sokkal nehezebb és sokkal ritkább tulajdona, a numerus, máijóval kevésbbé van meg nála. Pl. az ily szórakás: »A te teremtő lelkednek megtestesült gondolatai a sok ezer napok8 ; (61. 1.) „Dicsőség, dicsőség térjen szent nevedre azokért a jótéteményekért, melyeket'stb. (171. 1.) »Ez ünnepnap is a te kifogyhatatlan szeretetednek nyilvános tanúbizonysága® (226. 1.) stb. stb. bizony nem igen numerosus próza 1 Jó volna, ha a szerző a megírás után magának fenhangon mindig elolvasná az olyasmit, a mi hangos és nyilvános felmondásra van szánva, lehetetlen, hogy a nehézkes, az egyhangú, vagy fahangu, bántólag ne érintené fülét s ne igyekeznék valami gördülékenyebbet, simábbat, fülbemászóbbat tenni helyébe. Lukács Ódon, imái túlnyomó nagy részében, az ima egyszerű s őszinte hangját igen szerencsésen találta el. Hogy imáiban hosszadalmas kifejtése egy gondolatnak vagy érzelmi állapotnak, nem igen forc'ul elő, azt is nem utolsó előnyeül jegyzem fel. Nincs fárasztóbb a lélekre az olyasminél s némely bőbeszédű imairó épen abban tetszik magának, hogy végetlenig nyújt sa, habár árnyalva is, egyazon lelki állapot festését. De még kevésbbé esik L. Ö. a szárazság és szófukarság ép oly nagy hibájába. Ismerek imákat, melyek az istennek csak mintegy odavetik: ezt kérem, ezt kívánom, add meg uram isten, ha jónak látod, ha nem, hagyd abba. Ezt a formuláját az imának, az egyszerűség s kevésbeszédüség ürügye alatt, nem hiszem, hogy valaki helyeselné. L. Ö. bizonyosan nem, mert ő ebbe a hibába soha sem esik belé. Nem bőbeszédű, nem áradozó, nem sallangos, de ép oly kevéssé száraz, szófukar s merev. A Lukács Ö. imakönyvének tartalmi bősége is elismerést érdemel. Közönséges vasárnap reggeli (33) és délutáni (26) imái (egyh. beszéd előtt és után) vál. tozatosak, a tanítás tárgyaihoz alkalmazhatók, de nem oly értelemben alkalmazkodók, hogy azokhoz kötnék magokat ; s az évszakok szerinti vasárnapiak (tavaszi 7, nyári 6, őszi 6, téli 6), egyhangúság nélkül, eszmegazd agok, változatosak. Hasonlót mondhatok ünnepi imáiról is, melyek az örökös , hitünk temploma®-féle frázisoktól menten az illető ünnep által felköltött vagy felköltendő érzelmeknek teljesen megfelelők. Az alkalmi imádságok, részint ünnepiek szintén, pl. böjti, aratási, ujoori, úrvacsorákra, részint különösb időjárásiak, bő- és szűk aratás, szárazság, hosszas esőzés stb., vagy igazán alkalmiak, mint székfoglalási, kibúcsúzó, vagy betegekért valók : azt kívántatják velünk, vajha a szerző még több alkalmat is vett volna fel, melyek az egyházi, sőt olykor a polgári élet eseményeihez kötve is, nemcsak változatos tárgyat nyújtottak volna, de alkalmat egyszersmind az ily események vallásos felfogására s ez altal megszentelésére. Pl. lelkészavatási, templomavatási, egyházi gyűlési, reformátió-emléknapi, presbyter-valasztási, király-szüle tésnapi, koronázási, s számtalan más alkalom van, melyeket templomainkban tanítással is, vagy csak imával ünneplünk s melyekre alkalmas imát találni: előnyére szolgálna a kezünkben lévő könyvnek. E nagyonis rövid ismertetéssel azonban nem volt szándékom valamely szakavatottabb toll részletesb ismertető s biráló munkájának elébe vágni. Ritkán van most alkalmam, épen közimakönyvet forgatni s használni. De a Lukács Ödönét, megvallom, őszinte örömmel forgattam végig, s ha nekem kevés alkalmam jut is azt használni, mások szerencsésebbek, azt hiszem, örömmel teendik azt. Óhajtom, úgy legyen.