Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-08-06 / 32. szám
legbiztosabb okozói, mert a nézetbeli szélsőségek kerülése mindent a siralmas középszerűség színvonalára sülyeszt. Végre azt a téves nézetet, mintha a szegény nép vigasztalására és építésére a szellem és miveltség dolgában szegényül elbocsátott pap elegendő volna, nagyon érdekesen cáfolja meg szerzőnk. Nagy tévedés azt hinni, hogy még a keresztyénség legkorábbi éveiben is a világot egy sereg tudatlan halász téritette meg. Oly férfiak, mint Pál és Apollos, szellemi tekintetben ugyancsak kimagaslottak saját korukban ; ők filozófok és szónokok voltak, s midőn János evangelista a negyedik evangeliomot szerzé, bizony nem tudatlan halász volt. Mondhatja valaki, mire való szakmiveltség a néptömeg számára, mely nem tud külömbséget tenni a jó és rosz rhetorika közt, s mely csak a legegyszerűbb és legvilágosabb nyelvet érti meg? Igaz, hogy a tudatlan nép nem birja a jó és rosz szónoklat közti külömbséget okadatolva megmagyarázni, de azért ösztönszerűleg ítéletet mond a szónoklat minősége felett. A közönséges embert könynyebben és erősebben megindítja egy igaz szónok, de szintoly könynyen megirtózik a mihaszna prédikátortól. Midőn szerzőnknek, az európai hírű hellenistának s a dublini egyetem kitűnő tanárának e főbb vonásaiban bemutatott művét egy jeles angol egyházi férfi nagy figyelemmel átolvasta, ugy nyilatkozott, hogy e mű szerzője keményen sujt ugyan, de azért mégis kellően tudja méltányolni azt a sok nehézséget, melylyel a lelkipásztornak meg kell küzdenie s ennélfogva egész készséggel meghallgathatják az ő szavait azok, kiket közvetlenül érdekelnek. F. L. BELFÖLD. A bányakerületi özvegy- árva-intézet alapszabályainak ujabb módosítása. Az ágost. hitv. evangélikusok bányakerületi özvegy-árva-intézete, a mult évben megtartott kerületi közgyűlésén célbavette alapszabályainak akkénti módosítását, hogy az intézet „az elaggott, szolgálatra képtelen s elszerencsétjenult lelkészekre, tanárokra és tanítókra ís kiterjesztessék. ® Ezen módosítás kidolgozására Sárkány János és Török József lelkész urak kérettek fel, hogy javaslatukat idejekorán megtegyék, miszerint a következő kerületi gyűlésig minden egyes esperességnek alkalma legyen e dologra vonatkozó nézeteit elmondani. Gyámegyletünk ekként módositott alapszabályai feküsznek most előttem, ezekre vonatkozólag szándékom egyetmást elmondani. Mert a tárgy, fontosságánál és közérdekűségénél fogva " megérdemli, hogy necsak az esp. gyűlések szűk korlatai között szóljunk róla, hanem a nyilvánosság előtt, a sajtóban is megbeszéltessék, hogy igy kellőleg előkészítve kerüljön az őszi kerületi gyűlés asztalára, mely e kérdésben határozni hivatva van. Előre kell bocsátanom még, hogy Sárkány János úr nem vett részt e módosítás kidolgozásában, visszalépését azzal indokolván, hogy az egyházi hivatalnokoknak az özvegy-árva-intézet pénztárából való „nyugdíjaztatását" nem helyeselheti. Ha nem is épen ez okból, én is ellene vagyok az alapszabályok ilyetén módosításának. Mert ha figyelembe vesszük gyámegyletünk célját ; ha számba vesszük egyrészt azon eszközöket, a melyekkel nemes célja elérésére tör, másrészt a módot, miként akarja azt megvalósítani : a pártatlan ítélet bizony mindég az leszen, hogy a módosítás nem helyes vagy legalabb is időelőtti. Gyámegyesületünk most éli gyermekéveit. Fennállása óta alig számlálhatunk még nyolc évet. Messze a jövőben fekszik még előtte azon nemes cél, melyet boldog emlékű Székács József superintendens kezdeményezése folytán tűzött ki maga elé. Az a vagyon, a mely felett rendelkezik, s a melyről az alapszabalyokban szórói-szóra ezt olvassuk : „a kitűzött célon kivül, soha semmi szín alatt más célra nem fordítható1 1 , az a vagyon — mondom — elégtelen az özvegyek és árvák sanyarú sorsának enyhítésére. A mult évben is 18 fél vette igénybe az intézet gyámolitását, s ez 20 forintnyi csekély összeggel bírt csak egynek-egynek segítségére lenni. Ez bizony édes kevés, nem több, mint vízcsepp az óceánba. És ezt a cseppet, mely elégtelen özvegyeink és árváink égető szomját oltani, ezt vette célba a »módosítás* a szolgalatra képtelen egyházi hivatalnokokkal megosztani. Ez nem e világból való bölcseség. Az lesz belőle, a mit a példabeszéd mond : ki sokat markol, keveset szorít; sokakon akarván segíteni, senkin sem lesz segítve, vagy pedig intézetünk jövőjét kockáztatjuk. Szép dolog az, mindeneken segíteni akarni, de hát erőinket felül nem mulhatjuk ; »elsőbb a zsidók, azután a pogányok*, mondja az írás ; előbb az özvegyek és árvák, azután az elaggott egyházi hivatalnokok, parancsolja az élet. Vessünk csak számot kissé az adott viszonyokkal, figyeljük csak meg az életet, mire tanít meg az bennün. ket ? Ez évben is öttel szaporodott a nyugdíjra jogosított özvegyek és árvák száma, a jövő évre ismét öttel vagy tán többel is szaporodhat, mert, a mint az alapszabályok helyesen megjegyzik, »az özvegyek és árvák rendes létszáma körülbelöl 17—18 év múlva áll be.* Ehez vegyük még a szolgalatra képtelen s elszerencsétlenült egyházi hivatalnokok ismeretlen számat, s a kezdet nehézségeivel küzdő intézetünk pár év múlva a nyugdíjra jogosítottak oly tekintélyes szamával all szemben, hogy nem tudom, miként lesz képes azokat évi jövedelméből kielégíteni. Az pedig csak nem lenne illő egy ilyen komoly irányú intézethez, hogy tagjait olyanféle módon nyugdijazza, hogy nesze semmi, fogd meg jól. Mert az a 20 frt, a mely ez évben is kilátásba van helyezve, jóformán alig mondható segélyezésnek. De mégis, valami oknak csak kell lenni, kérdi a 64
