Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-07-30 / 31. szám

a város lakosságának nagyobb része, katholikus. Épen így, az általa névleg felsorolt, budapesti, pozsonyi, lugosi és zentai stb. katholikus intézeteknél, nincs egyetlen ily egyén sem alkalmazva. Ezen állítása tehát magyarán kimondva, akár objectiv akár subjectiv tekintetből hazugság. Ha objectiv hazugság, úgy a „M. A." hibás, miért nem járt a dolog után, mielőtt kiírta; szerezhetett volna magának biztos tudomást; ha pedig subjectiv hazugság, úgy még inkább megérdemli, hogy lerántsuk róla a szenteskedés álarcát. Igenis, vannak „nem katholikus jellegű állami középtanodáknál" oly egyének alkalmazva, kik vagy kilépett, apostata papok, vagy eredetileg más vallásfelekezetnek. És a „M. A." közvetve ezek ellen is szórja haragjának villámait, mert eltagadja tőlök, hogy jó tanférfiak lehetnek, s hogy igy az iljuság nevelését reájok lehetne bízni. A katholikus papot leginkább két körülmény viheti arra, hogy kilépjen a papság, s így közvetve az egyház kebeléből. Az egyik az, ha meggyőződése változtával belátja, hogy azon hitelvek, melyekben őt ifjú korától fogva, a papnövelde melegházában fölnevelték, nem felelnek meg gondolkozásának; belátja azt, hogy a katholikus dogmák szűkkeblűek, kizárólagosak, elnyomják az emberben az embert; s az illetőnek időközben felvilágosodott szelleme nem képes tovább is hordani azon igát, melyet öntudatlanúl, nevel tetése, tanulmányai tettek vállaira. Aki tehát így gondolkozva kilép a papságból, az jellemes ember, s az ily jellem előtt köteles meghajolni minden becsületesen gondolkozó ember. Hisz maga a kath. erkölcstan is azt tanitja, hogy a meggyőződést, még ha az nem volna is helyes, kötelessége követni mindenkinek. S ha valamely papnak egyik híve azt gyónná meg, hogy ő leszúrta egy embertársát, mert azt neki az isteni kinyilatkoztatás megparancsolta, mert ő azon szent meggyőződésben élt, hogy azzal jót tett az emberiségnek: úgy a pap köteles az illetőt feloldozni, bárha a világi törvényszék el is itéli. Ez az úgynevezett conscieniia invincibiliter erronea tana. Kérdjük már most, lehet-e azt állítani, hogy azon kath. pap, ki lelke meggyőződéséből vetette le a papi ruhát, nem becsületesebb e azoknál, kik világi indokokból, az opportunitás, a megélhetés, az előmenetel szempontjából tovább is hordják azon öltönyt, mely reájolc nézve csak külső jel marad, a nélkül, hogy a vele összeköttetésben álló elveket tovább is vallanák. Egy másik ok, mely ujabb időben nem egy katholikus papot ösztönzött arra, hogy a papság s az egyház kebeléből kilépjen: a coelibátus. Kényes dolog erről még manapság is beszélni, annak dacára, hogy a papság kilencvenkilenc századrésze belátja a coelibátus erkölcstelen, hívságos voltát. A coelibátus nem gyökerezik a kath. egyház alapelveiben, dacára annak, hogy Pál apostol jobbnak tartja a nős életnél. A katholicismus tana szerint is Isten azt monclá az embereknek: növekedjetek és szaporodjatok, és töltsétek be e földet. Az ősegyház nem ismerte a coelibátust mint intézményt; maga Péter apostol is azt írja egyik levelében, hogy a püspöknek egy felesége legyen, amit nem ugyan a többnejűség szempontjából, hanem ugy kell magyarázni, hogy ha felesége meghalt, másodszor ne nősüljön, de ami nem zárjaki a püspököt a családi élet kötelékéből, mert megengedi, hogy legyen felesége. De erről kár is tovább beszélni; mindenki tudja, hogy a coe libátus behozatala se nem vallási, se nem erkölcsi, hanem kizárólag hatalmi kérdés volt az egyházra nézve; nem is oly nagyon régi intézmény, csak hét százados, nem is általános az egyházban, mert ott van a görög katholikus egyház, melynek papjai nagyobbrészt nős emberek. Ami a katholicizmus egyik részére nézve helyes, az a másik részre nézve nem lehet helytelen, még kevésbé vétkes vagy elvetendő. Majd eljön azon boldogabb kor, mikor a , M. A", féle lapok híveinek szenteskedése őrjöngésnek fog tartatni, s az illetők, mint a közerkölcsiség elleni merénylők, a bolondok házába jutnak. Ma még, fájdalom, nem vagyunk annyira. Azonban térjünk vissza tár gyünkhöz. Azon papok, kik a coelibátus miatt lépnek ki az egyház kebeléből, még mindig sokkal tiszLeségesebb emberek, mint azok, kik a coelibátus dacára családos életet élnek, de zsíros javadalmaikat önzésből nem akarják ott hagyni, mert vagy félnek az élet gondjaitól vagy nem akarnak dolgozni, fáradni, új pályát kezdeni. Az ilyenek, — s a legmagasabb egyházi polcoktól kezdve, le a legigénytelenebb segédlelkészig vannak ilyenek, — többre becsülik a gondtalan életet, mint azon nőnek becsületét, ki szivét nekik feláldozta, mint gyermekeik jóhírnevét, kik érzik a szégyen pírját arcukon égni, valahányszor megkérdeztetnek, hogy kicsoda atyjok vagy anyjok. Valóban könnyű a hangzatos dogmák trónusáról beszélni azoknak, kik nem tudnak számot vetni az élet reális követeléseivel. Ha már most azt kérdjük: miért nem lehetnek azon papok, kik meggyőződésből, vagy a családi élet utáni vágyból hagyták oda a papi állást, jó tanitói és nevelői az ifjúságnak: nem hisszük, hogy erre a >

Magyar Állam" tudósai megfelelni képesek volnának. De sőt mi azt állítjuk, s állításunkat az élet igazolja, hogy ezek külomb tanárok, mint azok, kiket csupán a kényszerűség, az önérdek vagy a biztos kényelem esetleges elvesztésének félelme tart vissza azon