Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-07-23 / 30. szám

1860. Pál apostolnak a korinthusiakhoz irott levele. Pozsony, 1861. Az ősz tanár iránt, midőn tanárságának félszázados jubileumát ülte, király ő felsége is kifejezte elismerését az által, hogy a Ferenc József-rend lovagkeresztjével díszítette föl. Néhány év múlva ezután, 1873-ban, a kifáradt munkás a jól megérdemlett nyugalomba vonult, s a nyugalmat tiz évig élvezvén, jobblétre szenderült. Legyen áldott emlékezete 1 —g — Hajnal Ábel emlékezetéhez. (Vége.) Másik ily nevezetes missionáriusi működése volt a bunya-szegszárdi (Krassómegyében, Facséthoz közel) akkor filia, most már anyaegyháznak megalakítása, hova Lúgosról indultunk el oláh fakó szekeren, ismeretlen hegyek s erdők között. A kocsin nem sokáig ülhettünk, mert Rakitán (olah falu) túl utat tévesztve bolyongtunk egy őserdőben, senkivel sem találkozva, ki útbaigazítson; a kocsi vízmosásokba bukkant minduntalan, ketten támogattuk kétfelől a feldűlés ellen s magunk híven gyalogoltunk a kocsi mellett. Ekkor tette Hajnal szokott humorával e tréfás megjegyzést: „támogassuk uram öcsém, a tractus szekerét, hogy fel ne dűljön, kenetlen fakó biz ez, csikói og-nyikorog, ép ugy, mint sok egyházi közügy ; de hat sic itur ad astra, az idvességre; ennek az utja is épen oly darabos, mint ez a mi utunk Bunyára, per aspera ad prospera.® A 62 éves főpap szájából valóban lelkes buzdítás volt ez 1 Végre hosszas vándorlás után elérkeztünk egy szombati nap délelőtt Bunya olah községbe, mely a báró Jóvics csalad birtoka, s betértünk az egyetlen jókinézésű hajlékba, az ispáni lakba, hol aznap eledelünk sáska és erdei méz, azaz tej és vörös szilva volt, fekhelyünk pedig (augusztusban) a jó hűvös földre teritett úti kabátunk, s takarónk a porköpenyeg. Álmodtuk-e Jákob álmát, nem emlékezem ; de azt tudom, hogy édesen iiditő volt rank nézve a pihenés. Masnap vasarnap lévén, kisétáltunk Uj-Szegszárdra, egy negyed órányira az oláh Bunyától, mely nevet a többnyire Tolnamegye Szegszárd vidékéről odaköltözött magyarok adtak az új telepnek. A nép ünnepiesen öltözve örömkönnyekkel fogadott bennünket gyönyörű leveles sátor alatt, hol azonnal megzendült a magasztos ének: „Oh seregeknek istene* s utána a többi; mire Hajnal Ábel tartott egy, az alkalomhoz illő remek beszédet szokott hódító ékesszólásával ; utána pedig urvacsorát osztottunk. Az egyszerű isteni tisztelet valóban lelki manna, sziklából fakadt élő forrás volt az éhező és szomjazó népnek. Mily hatasú jelenet az ilyen, azt elbeszélni nem, csak érezni lehet. Hajnal szólott, a nép zokogva imádkozott, és megnyugodva távozott. Ennyi az egész, de ebben benne van mindaz, mi egy missionariusnak az elhagyatott hívekkel való talalkozásakor érezhető. Isteni tisztelet utan a még akkor egyetlen épülő, tető alatt levő hajlékban (a többiek csak földbe ásott kunyhók voltak) elköltöttük fakanallal az egyszerű ebédet s délután Lúgosra távoztunk, hol egyszerre megváltozott utazásunk képe. Az ottani egyesült prot. egyház úri családjai, az Asbóthok, Podhraszkiak, fogadtak bennünket kitűnő vendégszeretettel. Ilyen volt Hajnal Ábel a missióban ! A tőle tanultaknak sok hasznát vettem én is, mikor a bács-baranyai ref. e. megye a szerémségi missió szervezésének előmunkálatával engemet Kulcsár Sándor, újvidéki lelkésztársammal két évben egymásután megbízni kegyeskedett. Lúgostól Temesvárig kies országúton kényelmes kocsin utazvan, rendkívül érdekes útbaigazító elbeszélést tartott Hajnal előttem a debelliacsi ref. egyház viszonyairól, s ez incidensből a gyülekezeti és e. megyei kormányzatról. Engedje meg a t. olvasó, hogy azt még elmondhassam ; mert e nélkül Hajnal Ábel bánsági működésének elbeszélése nem befejezhető. Debelliácsa 4000 ref. lelket számláló magyar község, akkor még, a 60-as években, a német-bánsági határezredben minden tekintetben katonai közigazgatás alatt állott s úgy is kormányoztatott. A katonai közigazgatas vallásegyházi ügyekbe közvetlenül nem avatkozott ugyan, de már csak szigorú absolutisticus szervezeténél fogva is megkívánta, hogy az e. megyei intézkedések mind az ő közvetítésével, szignaturájával közöltessenek az egyes hitközségekkel; sőt az egyes presbyteri gyűlések jegyzőkönyveit is hivatalos szemle alá vette. Az egyházi felsőségnek netalán hozzá végrehajtás végett intézett hivatalos rendeleteit ellenmondás, sőt beleszólás nélkíil végrehajtotta. Történt a régi consistorialis egyházigazgatás idejében, hogy bold. Nádor Károly Debelliacsára rendeltetett lelkipásztornak (ezen ügyhöz tartozó részletek elmondása nem ide tartozik), de a gyülekezet ellenére, mert a debelliácsiak mást kívántak ; azonban a consistorium nem tágított, omnipotentiájával a pancsovai határezred karhatalmára támaszkodva bold. Nádor urat Debelliácsára bevitette, mely éles affaire alkalmával néhány gyülekezeti ellenző tag meg is botoztatott. Ez örökké égő sebe maradt Debelliácsának, melyet feledtetni, gyógyítani a lelkész legvitálisabb érdeke volt. A lelkésznek tehát, miután őt nem a nép választotta, meg kellett a helyzettel alkudnia, egyedül a hatalomra kellett támaszkodnia, így fenntartania magat kényes helyzetében, és személyes tulajdonaival meghódítania saját híveit. Mennyire sikerülhetett ez bold. Nadornak, ide nem tartozik. Történt azonban, hogy a patentális mozgalmak alkalmával a katonai kommandó a pátenst via facti Debelliácsán is keresztül akarta vinni, úgy a mint az ott fekvő evang. hitközségekben keresztül vitte. Nádor ennek egész lelkesedéssel ellene szegült, s ezzel az autonom egyház igényeinek ugyan eleget tőn, de megsértette a katonai hatalmat, melyen alapult az ő egész existentiája. Ebből, hogy ő nem találta el a kellő modus vivendit, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta