Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-07-16 / 29. szám

hatjuk a költővel : incidit in Scyllam, qui vult evitare Carybdim. Továbbá miután a föntebb elbeszéltem dolgok szolgáltatták az alkalmat fölolvasásom tárgyának megválasztásához, a jelzett adatoknak előadását indokoltnak láttam. A keresztyén egyház még jóformán meg se alakult, már is tiszta öntudatában volt a maga princípiumának, mely Jézus azon mondására viendő vissza: „Uj parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, ugy szeressétek ti is egymást. Erről ismerik meg mindenek, hogy én tanitványim vagytok, ha egymást szeretenditek". (Ján. 13.34—35.) Tehát elve : a szeretet, minek ellentéte : az önzés, mi a természeti ember tulajdona. Ez elv, a keresztyénség elve, korán gyakorlativá lett, különösen a jeruzsálemi gyülekezetben, hol a hívek minden vagyona közös vala, e közösségben találták a keresztyénség magasztos elvének legnemesebb kifejezését. Azonban arról győződött meg csakhamar maga e gyülekezet is, hogy ily értelemben ez elv nem valósitható meg, sokáig fönn nem tartható. Mégis a nagy parancsolatnak engedelmeskedni akarván, kebelökben a szeretet törvénye csak annyiban módosult, hogy a tehetősebb gyü lekezetek alamizsnálkodásaikkal legyenek segítségül a szegényebb gyülekezeteknek. (Róm. 15. r. 26. v.) Azt hiszem, nem tévedek, ha az óvilágot eléggé jellemző társadalmi, sőt erkölcsi fogyatkozásoknak idővel történt megszűnését e gyakorlatra viszem vissza, mint oly okra, mely önként hozta magával eredményül, hogy az idegen nemzetiségek megvetése, a nőnek alárendeltsége, a rabszolgaság, a keresztyénség kötelékén belül megszűnjenek, még pedig a nélkül, hogy a fönnálló jogi törvények megtámadtatnának erőszakosan (Gal, 3. 28.), és hogy az együvé tartozásnak öntudata minél mélyebb gyökeret verjen. Úgyde a napban is vannak toltok. így e nemesen kezdett keresztyén élet is foltot kapott. Az első eset mindjárt a vagyonközösségnél fordult elő Ananias és Saphira esetében (Apóst, csel. 5. r.), inely azonban elrémitő istenitélet által megtoroltatott. Úgyszintén egyes gyülekezetek is, melyek pogányokból lettek keresztyénekké, minők különösen Korinthus és Thessalonika, a keresztyénség egyedüli elve helyett belészerettek az erkölcsi el puhulásba, gyakorolták inkább az önérdeket s hódoltak a más embert lenéző, megvető (ftnberi gögnek. Igaz ugyan, hogy ennek is eleje vétetett, részint az apostol komoly intése, részint a korán bekövetkezett üldöztetés által; de hiába, megvoltak, s okúi szolgáltak arra, hogy az egyház az ilyenek ellen disciplinát alkalmazzon, mely abból állott, hogy midőn valaki, ha már egyszer a keresztyénségbe fölvétette magát, oly bűnt követett el, akár az evangyélmi tan, akár pedig a keresztyén élet ellen, mely botránkozásnak kövét képezte a gyöngébbeknél, és az apostoli intés ismétlése sem fogott rajta: az egyházból kiközösittetett, és csak miután az igaz magába-szállásnak jeleit nyilvánosan mutatta, vétetett fel újra az egyház kötelékébe. Hogy csakugyan ez a disciplina járta az első keresztyén egyházakban meggyőződhetünk felőle, ha 1. Kor. 5. i-el és 2. Kor. 2. 5-el összevetjük Gal. 1. 8 — 9., II. Fim. i. 19—20., 1. Ján. 2. 19. jelölt helyeket. Még nagyobb rigorositással gyakorolta az egyház a maga fegyelmi hatalmát különösen az ujabb fölvételnél a későbbi időben, mikor különösen az üldözések következtében a kiközösítésnek gyakoribb alkalmazása vált szükségessé. Bizonyos stádiumokon kellett a hitehagyottnak átmennie, hogy újra a többi keresztyénekkel egyenlő rangúnak elismertessék. E szigorú rendszabály egész az 5-dik századig fennállott. Mielőtt a hitehagyott által megfutott stádiumokon keresztül mennénk, kérdezhetjük magunktól; ha hogy az egyház örök elve a szeretet, és ez elvet oly szépen kezdte a gyakorlatban alkalmazni: miért engedte magát mégis oly korán az emberi szigorúság túlhajtásaira ragadtatni ? Létele, fönnmaradása forgott szóban. Mikor pedig a létfenntartásról van szó, a szeretetnek is szabad önmaga iránt szigorúnak lennie. Tehát a bűnbánatnak (poenitentia) következő stadiumai voltak: 1-sö stádium: jroogylr^oig, mely abból állott, hogy a bűnös a templom-ajtóban állva volt kénytelen a gyülekezetet és annak elöljáróit megkérni, hogy a gyülekezetbe újonnan fölvétessék. 2-ik stádium : ay.gcaoig, mely szerint a poenitentiára ítéltek már jelen lehettek a szentírás fölolvasása alkalmával és a predicatió alatt a templomban, de elkülönzött helyen. 3-ik sta-