Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)
1882-03-19 / 12. szám
még sem maradhat. Az egyháziatlanság folyvást nő és ijesztően terjed. Panasz jár, hogy világi nagyjaink inkább Hartmann-féle bölcsészeti virányokon, mint az egyház méla fénytől átrezgett berkeiben üdülnek. Példákra történik hivatkozás, hogy a köznép a papot csak tehernek tekinti. Ha üresedés van, nem a jobb, hanem az olcsóbb után néz, nem a méltóbbnak, hanem a hizelgőbnek ad elsőséget. Kiemeltetik, miszerint mindezen körülmények természetszerűleg aláássák a papi tekintélyt s ennek fonalán az egyház méltóságát, minek gátot vetni, okvetlen szükség Ámde a hiványok csorbithatlansága régóta törvény nyé emeltetett és a papi tekintélyt mégsem szilárdította, a méltó jutalom megnyerhetését még sem biztosította. Most ez ügy támogatásául a kijelölés uj keretekbe lett illesztve s alig, hogy ez történt, nem a várt áldásos hatást szemléljük, hanem tanúi vagyunk oly nyilvános feleseléseknek, minők nem régen e lapokban folytak le. Egyházi életünkben mutatkozó efféle bajoknak okai, szerény véleményem szerint, mélyebben rejlenek s ha azok orvoslását némiképen célozni akarjuk, ugy azokat önmegtagadással kell felkeresni s velők szembe kell szállani nyílt sisakkal. Midőn a papi tekintély hanyatlásának okait keressük, — mert elvégre ennek emelése érdekében történik az egész fáradozás, — tulajdonképen regényt kellene irni. Először történetit, mert az első ok a megváltozott társadalmi életviszonyokban fekszik. 1848-ig benn voltunk még a feltétlen tekintélyek korában. A pap a világi nagy úrnak alázatos szolgája, a népnek pedig nemcsak lelki atyja, hanem dorgáló, haragos bírája is volt, vagy legalább lehetett. A szolgai engedelmességhez szokott, a testi büntetéstől, O o * } -melyben papja szavára is részesülhetett, remegő nép csókolt ugyan kezet a papjának, de többnyire ösztönszerűleg vagy számításból, ritkábban lelki meggyőződésből és szabad akaratú hódolatból. Most a nép nem szolgai pór többé, hanem a hazának szabad polgára, lehet saját akarata s annak nyilvánításában, ha a hazai törvények ellen nem vét, nem gátolhatja őt senki. Nagyjaink sorsa is megváltozott Azelőtt nem adóztak, ha a pap hízelgett gyengéiknek, könnyebb nagylelkűséggel és bőkezűséggel szerepelhettek mint a pap és az egyház jótevői. Most kiváltságok nincsenek, számtalan gondok fellegei nehezedtek a ő fejeikre is s bármily alázatosak is legyünk irányukban, legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy panaszainkra segítségünkre siessenek a hajdani kegyes leereszkedéssel; vagy azon kegyelettel, mely kötelezve érezte magát, az egyház oltárán áldozni. A feltétlen tekintélyek kora lejárt s vele az egyház és a papság feltétlen tekintélye is. Csak egy út van, melyben tekintélyt szerezhetni: a láradliatlan munka és a tiszta, szellemi fölény. Ott, hol külbefolyások az elméket meg nem zavarják, a nép, mint hajdan, ugy most is, ily tekintély előtt meghajlik, az előkelők, gondjaik dacára azt pártolják. Akár a presbyterium csak, akár pedig az összes hivek válaszszák a papot, ily tekintély felkerestetik s az érdemnek meg lesz az ő méltó jutalma. A mi pedig a papi tekintély hanyatlásának egy további szintén előíorduló okát illeti, úgy arról — ha szabad ily megnevezést használni — önfentartási regényt lehetne irni. A míg ugyanis a kath. pap leginkább csak a magasabb rangbéli dicsőségért küzd, addig prot. lelkész biztos kenyér, család és békesség után vágyódik. Minden megerőltetés nélkül mondhatni, hogy az üresedésekre pályázók leginkább káplánok- vagy végzett hitjelöltekből állanak, kik a hosszú tanulmányozás fáradalmai után az állandó hivatal és a családi élet csendes révébe bejutni óhajtanak ; továbbá oly papokból, kik szegény egyházakból, hol hosszú évek során keserű nélkülözések terhe alatt tengődtek, vagy nyugtalan, semmi emberi módon meg nem fékezhető gyülekezetekből, jobbmódú helyre, jámborabb hivek közé jönni kívánkoznak. Távol vagyok tőle, ezzel azt akarni állítani, hogy ez a pályázók főcélja volna. Nem! Sokkal biztosabban ismerem a prot. papságot a múltnak történelméből s a jelen szemléléséből, mint sem azt gondolni is merészelném. Ha valamely papság, úgy bizonyosan a protestáns minden időben fényesen bebizonyította, hogy Isten országának szolgálatában leginkább le tudta győzni szive vágyait. De emberek vagyunk s élni akarunk s így gyakran történik, hogy, ha minden fáradozás mellett sorsunk magától jobbra fordulni nem akar, kinálkozó alkalommal azokhoz lorduiunk, kiknek hatalmában áll rajtunk segíteni. Ilyenkor aztán megesik, hogy a superintendens, 22*
