Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1882 (25. évfolyam, 1-53. szám)

1882-01-01 / 1. szám

ban jó protestánsnak kell lennünk, hogy Lelássuk, miszerint Zágráb sorsán nem a tényleges egyházszervezet felforgatásával, hanem igenis akképen segíthetünk, hogy csatlakozzék ez a magára hagyatott egyház is ahoz az esperességhez, amelyet legközelebb ér s amely — biztosithatjuk — igazi testvéri szeretettel fogja keblére ölelni. Hisszük, hogy a nagyközönség is osztozkodni fog ezen véleményünkben. Hogy pedig a kérdés körül annál alaposabban tájékozhassa magát, jövő számunkban a zágrábi beadványt egész terjedelmében közölni fogjuk. Ballagi Géza. KÖNYVISMERTETÉS. * Egy beszélő kő.4

Egyházi beszéd, melyet néhai főtiszt. Haubner Máté, eo. superintendens s egykori n.-geresJi lelkész emléktáblájának felállítási ünnepélyén mondott N.Geresden 1881. évi május hó 15-én Trsztyenszky Gyula, n.-geresdi evang. lelkész, ny. esperes. Sopron, nyomatott lieichard és Litfassnál, 1881. Kis 8-adrét, 20 oldal. Úgyszólván bocsánatot kell kérnünk az Egyh. és Isk. Lap t. olvasóitól, hogy e remek egyházi beszédet előbb nem ismertettük. Igaz, hogy a szerző, különösen mint kitűnő alkalmi szónok, nemcsak egyházi köreinkben, hanem a nagyközönség előtt is ismeretes; de Trsztyenszky Gyula, minden beszédében új eszmékkel, uj gondolatokkal lepi meg hallgatóit s igy minden beszéde megérdemli, hogy azzal külön külön foglalkozzunk. Ha teszem fel, tiz vagy húsz beszédét olvastuk s azt gondoljuk, hogy most már minden lelki kincsét baráti önzetlenséggel közölte velünk édes élvezetül : meglepetve tapasztaljuk legközelebbi beszédénél, hogy szellemi ereje az áhitatosságnak ismét egy uj, gazdag aknáját nyitotta meg. Ezen állításomat fényesen igazolja előttem lekvő fenncímzett beszéde. Igazi példányképe ez oly egyházi beszédnek, mely magasabb miveltségű közönség számára van irva. Az ünnepelt nagy halott valóban megtalálta e beszéd szerzőjében az ő méltó ünneplő szónokát. A beszéd egészben és részeiben oly fenkölt és oly szép, hogy különösen azon részei, melyek a nagy főpap leányának önfeláldozó gyermeki szeretetéről s az ősz Káldyról szólanak, a meghatottság könyeit fakasztják fel az olvasó pilláiról. A beszéd tartalmas volta, gondolatgazdagsága és formai szépsége mellett megbocsáthatjuk szerzőnek ama jelentéktelen tévedését, hogy egy helyütt Pygmaleon helyett Phidiast és a római Fabricius helyett Pyrrhust emliti. De lássuk néhány tömött vonásban a beszédet magát. Eme suspirium után: „A nagy szellem égbe szállott, Legyen lenn emléke áldott/ szerző beszéde bevezetéseül a bujdosó Izráel történelméből felemliti azon mozzanatot, midőn az átkél a Jordán vizén, a folyamból egyes nemzedékei kivesznek tizenkét követ s a menekvés emlékére felállítják azokat Gilgálban, mint hálaoszlopot, érvényesítvén Jehova ezen parancsát: „ emeld fel e köveket, hogy legyen e kő jegyül közöttetek, mikor kérdenék a fiak az ő attyukat, mire valók ezek a kövek.® Ezzel kapcsolatban felemliti, hogy midőn Melanchton meghalt, a halottas szobát látogató idegenek a megboldogultnak Íróasztalán maradt emlékeket elvitték magukkal drága ereklye gyanánt; Washington sírkeresztjét pedig kegyeletes tisztelői letördelték s utóbb annyi aranyat adott a tisztelet a sírkereszt egyes részeiért, a mennyit a kereszt darabja a mérlegen nyomott. Rámutat aztán Haubner emléktáblájára, s igy szól: „Ez kegyeletjel nékünk, mint az őskorban a Melanchton ravatala mellől elvitt emléktárgyak ; egy letört darab e kő a nagy főpap sírkeresztjéből, mely aranyértékkeí bir előttünk a kegyelet s történet mérlegén, mint a nagy hazafi Washingtoné; e gránitlap olyan, mint az Izráel által a Jordánból fölemelt őskorú kő; e gyülekezet az a Gílgál, hol a szentírási tizenkét kövek egyikét felemeljük s megjeleljük vele a helyet, hol a nagy férfiú élt, szenvedett, hol győzelemre jutni látta elveit.® Kiemeli, hogy a felállított tabla a nagy Haubner emlékére, az ő érdemeinek jelzésére nem elég; neki nem egyes gyülekezet, hanem a hír Pantheonjában a történeti igazság emel emlékoszlopot. „Haubner koporsóját leveszi az igazság geniusa az egyház, a család halottas ágyáról, s a történet magas ravatalára teszi fel.® Haubnert elveszi a családtól az egyház, az egyháztól a kerület, ettől a történet, »ettől egy égi kéz — az Isten.® »Nekünk nem maradt más, mint az emlék. Jó hogy felemeltük ez emlékkövet, e körül reá gondolunk, e kő róla beszél.® Szerző a jelzett bevezetés után alapigéül Lukács 19. rész. 40. versét veszi fel: »Mondom tinektek, ha ezek megszűnnek, a kövek fognak beszélni.® Megmagyarázván ezen igék keletkezését és alkalmazva azokat az ünnepélyre, a beszéd thémájára eme szavakkal megy át: ,Aző — Haubner— emlékköve alatt imadkozva kérlek : adj Uram életet e kőbe, mutasd meg e pillanatban, hogy a kövek is tudnak szólani, ha Jézus akarja. Es Jézus íme parancsol e' kőnek és az ő szavára lesz e néma lap, beszélő kő, mely I. az igazság szenvedéseiről, II. a jog diadaláról és III. a jelesek iránti kegyeletről beszél. ® Az I. részben szerző Haubnert bemutatja mint az igazság viartyrját. Azon gyöngyöket, melyek itt majdnem minden egyes mondatban le vannak rakva, lehetetlen bemutatni egytől egyig. Olvasni kell az egészet, hogy igazán élvezni lehessen a beszéd szépségét. Mindazáltal álljon itt csak néhány kétségbevonhatlan igazság. Például: »Ugy látszik a történelem szomorú tanusága szerint, a kik keresték az igazságot, a jogot, azok megtalálták — a halált. Nemcsak a világi férfiak neveit irta fel a történet geniusa a martyrok könyvébe, ott találod az egyház bátor, fenkölt férfiait is.® Meghatóan