Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-02-06 / 6. szám

Annyit megkövetelünk mindenkitől, hogy bármilyen méltatlannak tartja is a személyt, akivel szembeszáll, — ravasz rafogasokkal ne éljen, vagy, hogy az ön kedvenc szavait használjam: ,az önmagáról való megfeledkezés tarka rongy mezeben1

ne szerepeljen. (L. Z. egyh. b. 29. lap.) Mert nem igaz ám az, hogy a dorongforgató ifjú atyafi, goromba személyeskedésből, talán csipkedő célzásból a Zombori-féle regények címeit mindegyre felhordotta, bírálatába beleszőtte. Annyiból áll az egész bűnöm, hogy néhány praedikatort. ajánlva a praedikátor figyelmébe, ezt a kifejezést használtam : „elébb az ilyen beszédek szellemét igyekezzünk eltanulni, ha a népiestéren is jnint úttörők akarunk szerepelni.* S mivel ő esetleg egy „Uttörő4

cimű regényt is irt, kapva kap a szalmaszálon, kikiált gorombanak, mert amennyi regénye csak van, — nyilvánosan kiadva, vagy az asztalfiókban — én azoknak a címeit minduntalan és mindegyre felhordottam. Visszautasítja a megyaszói pap azon állításomat, mintha ő a népiesből akart volna mustrakat adni. Iliszen ha tudta és meg volt győződve, hogy beszédei a népszerűség mértékét nem ütik meg, miért dicsekedett oly fenhangon az előfizetői felhívásban : „beszédeim rövidek, kor- és népszerűek. * No de most már kimagyarázza Zombori, hogy mit akart és mit nem akart ő nekünk adni. A népiesből — úgymond — mustrákat nem adtam, hanem „ünnep és vasárnap délutánra való4

oly egyszerű homiliákat, melyek a népélet erényeit és hibáit tükröznék vissza 1 Hát arról a remek homiletikai tudományról, s arról a művészi megkülönböztetésről, amit a reggeli és délutáni istenitisztelet között felállít Zombori — mit mondjunk ? Én még ekkoráig abban a meggyőződésben éltem, hogy lelkiismeretes, buzgó protestáns pap a vasárnapi teendőkre nézve nem szokott külömbséget tenni; hirét se hallottam az olyan homiletikának, melynek első része a reggeli, második része pedig a délutáni igehirdetésre adott volna utasítást. Egyik épen olyan íontos, mint a másik; mindakettő egyforma szónoklattani szabalyok alá esik. Tovább haladván egy lépéssel, egész gúnyosan kérdezi Zombori: mi jogon és mi alapon merészkedtem én megróni az ő tárgyvalasztását és inventióját, mikor ő mint pap, gyülekezetét a nemzetélet magasztosabb eszméire tanítja, a hatalom visszaéléseit kárhoztatja; de mindenütt a Jézus nevében. Abban a lenézett és indokolatlan bírálatban példákkal illustrálva mutattam én meg, hogy mit kárhoztattam a Zombori beszédeiben. A beteg philosophiat, mely a világot immár a gazok és bitangok tanyajanak képzeli. És még dicsekszik, hogy ő az evangyeliom szellemében tanít, a nemzet magasztosabb eszméire lelkesít akkor, mikor azon a szent helyen nem átall olyanokat mondani: „hogy ma holnap már a közügy embereiben sem lesz becsület, a nemzetben hazafiság, a családban tisztaság (?), a törvényben igazság, a lélekben erény, a szivekben hit, a haza polgáraiban nem eladó lélek és voks.4

De uram, nekem is az evangyeliom szelleme parancsolja, hogy az ilyen fölpálinkazott beszéd ellen ostort ragadjuk ; a megyaszói papnak pedig egész tisztelettel tudtára adjam, hogy a botrányoktól legalább az ur oltárát kímélje meg. A nemzetélet magasztosabb eszméire ne n úgy lelkesítünk, hogy nemzetet, családot, törvényt, becsületet — ha mindjárt a Jézus nevében is — lepiszkolunk; az evangyeliom szelleme még feddeni és dorgálni is csak a szeretet hangján szokott. Ha pedig én — még az ilyen beszédek után is — az ő politikai pártállását megróttam volna — ezt a ráfogást visszautasítom. Felőlem bátran csatlakozhatik ön akármelyik párthoz, nekem arra semmi gondom, mert az esetben egyházi szónoklattal és nem a pártemberrel van közöm. Nagyon zokon esett a délutáni egyházi beszédekírójának, hogy én az ő beszédeit bombastoknak, nagyhangú kongásoknak találtam. Az üres hordóról vett hasonlat aztán annyira szíven találta, hogy egy nekem szánt titulus bombasztot még a papirosra se mert leirni, védelmi fegyverül pedig nyomban előrántotta egyik üres hordójanak dongáját. (Ne a dongát tessék mutogatni, hanem a jóízű falernumit!) Egyébiránt, ha úgy van meggyőződve, hogy nekem még a bombastról sincs fogalmam,, olvassa el a Czelder Figyelmezőjét, amely önt a bombasztokra szintén figyelmeztette, vagy ha épen kivánja, ujabb böngészettel is szolgálhatok ezekből. Ilyenek pl. „a véres fegyverek élén vickándozó ártatlan csecsemők jajkiáltásai (L. a testv. gyilkos 40. lap), az ember homlokán levő tökély tényköre (L. 38. 1.), a dicséret pálmaágaiban és a magasztalás virágaiban levő farizeusi kétszinüség (L. Jézus diadalútja 109. lap), a népek számára az elhordozhatatlan terhek által faragott koldusbotok (L. 109. 1.), a nehézkóros leány azon érthetetlen szavai, melyeket szivgörcsei rohamos állapotában a boldogtalannak habzó ajkai tördeltek (L. 140. I.)4 s több efféle. Komoly megfontolás, a kezem alatt levő munkának nemcsak egyszerű elolvasása, hanem tanulmányozása, — s egy kissé a praedikatio irodalom terén való széttekintés után mondottam én arról ítéletet. A nagy hangú ígérettel és dicsekedéssel szemben ugy találtam, hogy az ígért bibliai textusoknak túlnyomó részét mások sokkal jobban és sokkal érdekesebben feldolgozták. Ha Zomborinak nincs arról tudomása, hogy a vak Bartimeust, a hitetlen Tamást, Dánielt, Sámsont, a szegény özvegy két fillérét valaki a magyar irodalomban felhasználta volna, — én meg igen kevés egyházi szónokot ismerek olyat, aki ezekről a textusokról jobb beszédet ne irt volna, mint ő. Hanem hát a fiatal embert kigúnyoljuk — ugy-e, hogy rest, hanyag, még az iskolás gyermektől sem tanul ; magunk pedig, — hogy konyhai stílusomat mindegyre a Zombori művelt irályával fűszerezzem — „gond és fájdalomtól lángoló agyunk alá az önérzet puha párnáját téve1

(L. Egyh. b. 47. 1.) Fördős füzeteit, Tompa Mihályt, Mitrovics Gyulát, Sziládi Lászlót, Gyöngyössí Sámuelt, Éd;s Alb-rtet