Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-10-23 / 43. szám

Ezekkel szemben azután nyilatkoztak a derültebb kedélyű, vérmesebb reményű tiszttársak. Ha nem is teljesül a zsinat által minden óhajtásunk — mondá az egyik, — ebben és ebben hiszem, hogy intézkedni fog a zsinat. Én hiszem — folytatá a másik, — hogy ezen s a harmadik és negyedik annyira íontos ügyre nézve okvetlenül ki fognak terjeszkedni. Tudjuk — szól a harmadik, — hogy épen most mennyire égető kérdések egyházunkra és iskoláinkra nézve ezek és ezek, s ezért szerintem lehetetlen az idevonatkozó kérdéseknek megoldása nélkül a zsinatnak szétoszolni. Azután szólt még negyedik, ötödik társunk is okvetlenül elintézendő ügyekről, ugy hogy midőn ilyképen a tárgysorozatot megállapítottuk, alig maradt ki a 20 év óta egyes egyházkerületek által zsinatra utalt tárgyak közül vagy egy is. Észrevettük mi ezt, s az ebből eredő nehézséget azonnal, s midőn kivált kissé jobban reflectáltunk a mondottakra, beláttuk, hogy a zsinati programmon változtatni kell. Es változtattunk is. Tanácskozásunk végefelé a többség részéről ilyen forma nézetek nyilvánultak: Először is a pessimisták tana elvetendő. Mert hát tudjuk ugyan jól, hogy magyarok és kálvinisták vagyunk, s hogy elég a kettő közül csak egyiknek is lennünk arra nézve, hogy közöttünk egyetértés létre ne jöjjön, s hogy igy a synodusból legyen nodus. De értünk már mi oly időt is, a melyben ugy is mint magyarok, ugy is mint protestánsok igen szép egyetértésben, vállat vállhoz vetve munkálódtunk egyházunk ügyének jobbra fordításán. Es ha az idők most nem látszanak is oly gonoszak lenni, mint akkor valának; ha a fenyegető veszély most nem annyira imminens is, mint akkor volt; de az az egyik legfőbb veszély, 1" ' megszüntetésére ezen mostani zsinati 1 voltaképen megindult, sokkal régibb, s pen oly aggasztó, mint az' volt. Azokbai ^ úgynevezett gonosz időkben egyházunkat nagyonis egyesíteni, összeszorítani, egy kicsit megfojtani akarták; most pedig, és már vagy 300 év óta, nagyonis tágan vagyunk, talán nem is élünk, vagy legalább mint egy egész nem tudunk érezni, még kevésbé cselekedni. S ezt a veszélyt ma már nemcsak a magasan állók, nemcsak a doktorok, kik kezeiket az egyház literén tartják, érezik, de érezzük mindnyájan. És ha egyetemesen meg vagyunk egyházunk testének ezen szakadozottsága és a szétszakadás folytán a zsibbadásnak, tétlenségnek beállta s még nagyobb mérvű bekövetkezése felől győződve : avagy nem tudná a magyar kálvinista egyház annyira megemberelni magát, hogy eredeti bűnét — a torzsalkodást — levetkezve, hagyományos szokásait, különlegességeit, vélt vagy valódi jogainak egy kis részecskéjét a közért feláldozva, létesítse azt, mitől egyháza felvirágzását remélheti. A pessimistáknak lehetnek sötét nézeteik ; de mi elpirultunk attól a gondolattól, hogy egyházunk csak azért áhitotta, sürgette volna harmadfél évtizeden át a zsinatot, hogy midőn végre azt megnyerte, eddigi bajait még azzal is tetézze, hogy gyámoltalansága miatt jóakaróinak szánalmát, ellenfeleinek gúnymosolyát felébressze. Másodszor a túlcsigázott optimisticus remények alábbszállitandók. Találtunk egy eléggé találó analógiát, mely eleve fényt vetett egyházi és zsinati ügyeinkre. Mint nemzet úsztunk a bajban nyakig, jó 12 —15 éven keresztül, és ezen idő alatt általános hitünk volt, hogy ha a nemzet szabadságát, alkotmányát visszanyerendi; ha nemzeti kormánya és országgyűlése leend : bajaink azonnal orvosolva lesznek, s bejutunk az Eldorádóba. A szívós kitartás, s .a meg nem hűlt honszeretet, végre előidézték azon várva várt időt, s maholnap másfél évtizede lesz annak, hogy ujból alkotmányos nemzet vagyunk, hogy az állam kormányrúdja magyar emberek kezében van, és pedig felváltva olyanokéban, kiket egykor a nemzet közszeretete és tisztelete övedzett körül, kik mai napság is a többség által támogattatnak; országgyűlésünk 14 év óta majdnem permanenter együtt űl, árasztja a törvény §-ok özönét: és avagy hazánk egéről elűzetett-e az elégedetlenség s a nemzeti bajok minden fellege? eljutottunk-e csak a kapujához is nemzeti Eldorádónknak ? Bizony ezen kérdésekre magam is óvakodom igenlő feleletet adni, ellenzéki elveket valló paptársaim pedig még inkább. Hanem azután másfelől meg ha a legdiihösebb ellenzéki teszi is fel magának azon kérdést, o ' hogy hát mégis javult-e hazánk helyzete 1867 óta, s van-e alapos remény annak még nagyobb mérvű javulása iránt: azt hiszem, kénytelen igen