Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

nézve kellően tájékozva legyenek. S nem volt nehéz ezzel összefiiggőleg az értelmesebbeket a vallas szabadelvűbb felfogázi s több reform-eszmék iránt is figyelmessé tennem, hogy ekkép előítéleteikről megszabadulva a haladás, az ujitas iránt elfogultak ne legyenek. Majd midőn a zsidóság politikai bukásáról s nevezetes törvénykönyvéről a talmudról szólottam, önként kínálkozott az alkalom : jelezni par szóval a külföldön folyó zsidó-üldözéseket s azon álláspontot, melyet e kérdéssel szemben mi magyarok elfoglalunk, figyelmeztetve hallgatóimat a zsidóságnak ugy bűneire, mint követésre méltó erényeire. Ilyen modorban s csak a főbb pontokat érintve mentem végig a ker. egyház történelmének első korszakán, vagyis N. Konstantinig. A mint e rövid ismertetésből is kivehető, a történeti eseményeknek nem annyira rendszeres előadására, mint inkább azok tanulságossá tételére törekedtem, amennyiben nem haboztam előadásom körébe mindazt belevonni, a mi, jóllehet a tárgyalt eseménynyel csak távoli összefüggésben volt, de népünk értelmi s erkölcsi nemesedésére s gyakorlati életére jótékony hatásúnak látszott. Sőt, az igazat megvallva, ez egyháztörténelmi előadások főcélja épen az volt, hogy híveimet hétköznapokon is magam köré gyűjtve, legyen módom és alkalmam felvilagositólag, oktatólag hatni reájok mindazon dolgokban, a melyeket a szószéken nem tárgyalhatunk, a melyek helyes ismerete azonban népünk valláserkölcsi és társadalmi életére nézve nagyfontosságú. Ilyen nézetben lévén ez előadások természete és célja felől, az egyháztörténelem első korszakának bevégzése után szabadságot vettem magamnak arra is, hogy híveimet külföldi utazásommal s nevezetesen a valláserkölcsi s tarsadalmi élet terén más nemzeteknél szerzett tapasztalataimmal megismertessem. Sőt felhasznaltam ez előadások altal nyújtott alkalmat arra is, hogy (rendesen az előadások végeztével) híveimet adakozásra, valami közcél felkarolására, jóirányu olvasmányok (, Vasárnap*, Prot. árvaházi naptar stb.) megszerzésére s olvasására buzdítottam. Fajdalommal kell azonban bevallanom, hogy ezen egyháztörténelmi előadások iránt minden igyekezetem dacara sem sikerült nagyobb érdeklődést kelteni gyülekezetemben. Az első egy pár óra még elég szépen volt latogatva, de már az ötödik előadásra vajmi kevesen (mindössze 15-en) jelentek meg. Hogy mi lehetett ennek az oka , nem tudtam kipuhatolni, lehet, hogy bennem volt a hiba ; lehet, hogy sokat a kemény időjárás tartott vissza, vagy lehet, hogy népünk egyaltalaban szükségtelennek tartja e szokatlan intézményt : elég az, hogy latva a hívek közönyét s nem akarván a dolgot erőltetni, az ötödik előadás végén kijelentettem, hogy részvét hianyaban indíttatva érzem magamat előadasaimat ez idénre beszüntetni A mi azonban ezutau történt, arra- sem voltam elkészülve. A jelenlévők meglepetve állották fel s őszinte sajnálatuk s a közöny feletti méltatlankodásuk kifejezése mellett hathatósan kértek a tovabb-folytatásra. Ez egyhangú kérésnek kötelességem volt engedni s azontúl valamivel nagyobb hallgatóság előtt tartottam előadásimat. Közbejött temetések miatt, dacara, hogy március 24-én volt az utolsó előadás, mindössze csak 11 összejövetelünk volt. Sok egyébb akadály is közremunkált, hogy a siker iránt táplált reményünk csak részben valósulhatott. Mindamellett kishitűség volna elcsüggedni s letérni a megkezdett útról. Uj intézmények, uj szokások nehezen vernek gyökeret népünknél, de én nem hiszem, hogy a kitartást itt is siker ne kövesse. Csak bennünk ne hiányozzék a buzgalom, a törhetlen akarat, eljő az idő, midőn hitünk megmozgatja a köveket is. E hittel és reménynyel kezdek, ha Isten életemnek kedvez, jövőre is a munkához. Lé vay Lajos. Az egyházi magtárakról. PIrről a tárgyról e lapban többször volt már szó. De azért nincs az még korántsem annyira kimerítve, hogy arra vonatkozólag én is el ne mondhatnám néhány évi tapasztalaton alapuló észrevételeimet. Az egyházi magtárak alapítása elméletben igen szép, de nem életrevaló. Megmondom miért ? Mi szokott ugyanis a legtöbb esetben indoka lenni a magtár alapításának? Mindenek előtt, hogy az egyháznak oly állandó tőkéje legyen, melynek jövedelméből az egyház szükségei, ha csak részben is, fedezhetők legyenek; továbbá, hogy a magtári tőke felszaporodtával a hívek vállairól a teher levétessék, s az egyház hivatalnokai a magtári tőkéből javadalmazhassanak; végre, hogy a magtár az egyház szegényebb tagjait az uzsorások lelketlenségétől megszabadítsa a mostohább években. Ezek azon indokok főbb vonásokban, melyeknek a magtárak létrejöttöket köszönhetik. Első tekintetre úgy látszik, hogy ez okok bármelyike is elegendő arra, hogy ez intézmény minden egyházban felkaroltassék, mert hiszen mindegyik az egyház jólétét, virágzását célozza. Ki volna pedig az közülünk, a ki ezt a legmelegebben ne óhajtaná ?! Az egyháznak felvirágzását azonban — határozottan ki merem mondani — az egyházi magtáraktól épen nem várhatjuk, s az emiitett indokok a kritikát nem igen állják ki. A magtárak mellett fentebb emiitett első ok még leginkább megállhat, bár ehez is fér néhány szó. A másodiknak már ellene mond a gyakorlat, de még jobban a protestantismus szelleme ; a harmadik ok pedig határozottan hamis. Hogy az egyháznak egy állandó tőkéje legyen, melyre minden körülmények közt batran számithat, kívánatos, sőt szükséges, mert templomot, paplakot, iskolai épületet semmiből fenntartani nem lehet. S ha van magtar: van forrás, melyből a kiadások fedezhetők. Csakhogy jöhetnek olyan évek, midőn a magtári kamat 74