Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-09-11 / 37. szám

tekben átvehetne. Utóvégre is a fizetés beszolgáltatásá­ért az egyházi elöljáróság felelős. A tanitó tekintélyét és függetlenségét e tekintetben is meg kell óvnunk ; idejét az iskolától párbér és tandíjszedéssel vétek elra­bolnunk. Különben is elég időt veszt el temetéssel, templomozással, jövedelmének nagyobb részét képező mezei gazdálkodással. A ki próbált a népiskolai tanitás nehézségeivel megküzdeni és ismeri a népoktatási tör­vénynek az elemi iskolák iránt támasztott követelményeit, az igazat fog adni nekünk, midőn állítjuk, hogy a pár­bérnek és tandíjnak a tanitó által való közvetlen besze­dése az iskolázasra és a tanitó tekintélyére rendkivül hátrányos. A dolognak még más oldala is van. Ha a tandíj a tanitónövendék száma szerint fejenként vettetik ki s ennek következtében megtörténhetik, hogy pl. a tehetős gazda csak i véka gabonát fizet ; mig földhöz ragadt szegény 3 iskolás gyermeke után 3 vékára van kötelezve. Ez igazságtalan felosztás miatt a szegény vagy tartóz­kodni fog gyermekét idejében iskoláztatni vagy legjobb akarata ellenére is hátrálékban marad a fizetéssel. Előbbi esetben a nemzet s közelebbről a hitfelekezet érdeke szenved; utóbbi esetben pedig az amúgy is sovány koszton tengődő tanitó károsul, ezért sem egyik sem másik körülmény nem óhajtandó. A népneveién nem sze­mélyes, hanem nemzeti ügy. Azt a szegény apát, kinek legbecsületesebb iparkodása mellett is alig van betevő falatja, miért büntessük akkor, midőn gyermekeit a nem­zet javára, az egyház erősbödésére, a legszükségesebb nevelésben kivánja részesíteni ? Mi súlyosbítsuk helyze­tét, midőn atyai és hazafiúi kötelességének eleget tesz; gátot vessünk legszentebb törekvése elé, az által, hogy vállaira elviselhetetlen, terhet teszünk? Igen! legyen meghatározva, hogy pl. a tanitó 60 növendéke után 60 véka gabonát kap ; ez összeget azonban a hivők birtok­ardnylag fizessék az egyházgondnoka kezéhez. Ily évről évre változó elosztás mellett az erősbek gyámolitjak a gyengébbet; a gazdagok lehetővé teszik a szegénynek a nevelés áldásaiban való részesülést. Ha a népnevelés az egész nemzet ügye, miért ne kövessünk igazságosabb arányt, hiszen a szegény szülő e tekintetben hazafias kö­telességének eleget tesz, midőn gyermekeit tőle telhetőleg igyekszik derék polgárokká nevelni; a gazdag teljesítse hazafias kötelességét e téren az által, hogy amazoknak erkölcsi és szellemi képzését, anyagi javai csekély részé­nek odaadásával lehetővé teszi. A tandíjnak az egyház­község tagjai által birtokaránylag való fizetés sokkal in­kább vall keresztyéni szeretetre és hazafias érzületre s egyszersmind egyedali lehetséges módja annak, hogy a, fele­kezetek által föntartott népiskolákban az általános tankö­telezettség eszméje keresztül vitessék. A tanitói állomások betöltésének módja sem ma­radhat tovább rendezetlenül. Jelenleg a tanitói állomások betöltése tulnyomólag nyilt pályázat mellőzésével, egy­szerű meghívás utján történik. Hogy ez eljárás mellett személyes tekintetek miatt az iskolaügy kárára mennyi visszaélést követnek el, fölösleges mondanunk. Ma is igen gyakran alkalmaznak egyeseket oklevél nélkül; holott nyilt pályázat utján az illető állásra — ha a törvé­nyes minimumnak megfelel — talán IOO okleveles, kü­lömbnél külömb tanitó is ajánlkozott volna. Vájjon a ta­nitói állás a maga nemében lényegtelenebb a lelkészi és más hivatalnál, hogy míg ennek betöltésénél a sza­bályszerű képesítés elengedhetetlen ; amannál boldog boldogtalan a „hivatottak* számába jön. Nem tagadjuk, lehetnek esetek, midőn valaki formális képesítés nélkül is képes valamely tisztségre ; azonban a diploma mégis csak ér valamit s az értelmi osztály számára fenálló életpályák alapföltételét — sine qua non-ját — képezi. Miért tegyünk kivételt a tanitó életpályán, mely elmé­leti és gyakorlati készültséget kiván ? Közös vagy állami népiskoláknál az elő nem fordul. Magasztos az önkor­mányzat elve ; de ha alkalmazásával a közügynek kárt teszünk, önkormányzatra érdemesek nem vagyunk. Az academica promótiókat is a tanügyre nézve hátrányos intézkedések közé kell sorolnunk. Vájjon nem visszás dolog e az, ha szakembert mellőznek azért, hogy egy egy egyén, ki más pályára készült, jó csomó pénz­hez jusson. Külömben ez intézkedés, mint egy letűnt kor maradványa kiveszőfélben van s valószínű, hogy maguknak az egyházaknak sürgetésére túlérett gyümölcs módjára nem sokára lehull. Szabadelvű felfogást tanúsí­tana a zsinat, ha e roskadozó épülettől a népnevelés ügyét — melynek ugy is terhére van — megszabadítaná. A szünidő kérdése is figyelmet érdemel, mert ná­lunk protestánsoknál ez is többféle. Országos népokta­tási törvényünk értelmében az iskolai évnek 10, kivételes esetben faluhelyeken 8 hónapból kell állania. A polgári év kétharmadát vagyis 8 hónapot tehát minden arra kötelezett falusi gyermeknek iskolában kell töltenie. Vajon hányan felelnek meg e követelménynek ? Vannak ellenben oly helyek, hol túlzásba viszik a dolgot s törvényes szünidőt egyetlen egy napot sem tartanak s náluk a gyermekek attól fogva, a mint fel­adták, 6 esztendeig mindennap mehet „a tudomány vá­sárába.* Nagyon csalódnék, ki azt hinné, hogy ezen 12 hónapból álló iskolai év a tanulóra nézve gyümölcsözőbb. Korántsem. Statisztikailag igazolható, hogy ezen 12 hó­nap alatt a tanuló nem tölt több napot iskolában mint más vidéken 10 hónapig tartó év alatt. Mily lélek és testölő intézkedés ez tanítóra és tanítványra nézve egy­aránt 1 Ily cifra állapot helyenként csak a zsidóknál fordul elő, kik tanítójukat nem is képzelik másként, mint éjjel-nappal gyermekek között élő egyénnek ; kü­lömbség köztünk az, hogy a zsidó gyermek, ha 40 órája van hetenként, azt valóban iskolában tölti. A pro­testáns egyháznak e félszeg intézkedést tovább tűrni nem szabad ; mert sem lélektani tekintetből, sem orvosi szempontból nem engedhető meg, hogy a gyermeket még kánikulában is reggeltől estig iskolában ülni kény­szeritsük. Legyen elég ez alkalommal a megjegyzésekb ő 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom