Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-08-28 / 35. szám

össze a Prot. Egyh. és Isk. Lapban, s nehezen tudná­nak árulni egy gyékényen. A mint megláttam, hogy Csepeli „Böngészete* nekem szól: igazán örültem. No legalább nem hiaba szól­tam — gondolám, — remélve, hogy papi férfiúhoz illő komoly, eszmedús, erőteljes és tanúságos replikát olva­sandok, melyben, ha figyelemre méltót, s netalán va­lami jót mondtam : méltánylást, ha hibáztam, jóakaratú útbaigazítást talalok. De midőn e helyett, Cs. P. ur jóakarat nélküli, gúnyos, mondhatni fitymáló „Böngésze­tét* olvastam : szomorúan tapasztalám, hogy vajúdó reményem egeret szült. „Szép, szép, mikor a fiatal ember ágaskodik* stb. Igy kezdi Cs. P. ur. Ismeretes frázis. Valahányszor fiatal ember szólal fel, vagy tesz valamit, az idősebb kor gyengeségére utaló önhittség nyomban elkialtja magát : ni ni a fiatal óriás, hogy ágaskodik, hogy fitogtatja magát. Nem szép dolog pedig a gúnyolódás. Az idősebb, tudósabb, tapasztal­tabb férfiaknak, még kötelességök volna buzdítani s kézen fogva vezetni be minket az egyházi irodalom és gyakorlati lelkipásztorkodás mezejére, mint tanitja a madár repülni fiait, az anya járni gyermekeit. Nekünk papoknak pél­dányképeink is vannak, kiket követni tartoznánk. Jézus és az apostolok a rajtuk ejtett sérelmeket szelíden tűrték; fenséges példa erre Pál apostol magatartása Festussal szemben, ki előtt midőn Pál, maga igazolá­sául előbbi életét elbeszéli, ez gőgösen így felel neki: „bolondozol te Pál!* A nagy apostol pedig nem nehez­tel, hanem a szelídség legmagasb fokával felel : „nem bolondozom nemes Feste, hanem igaz és józan beszé­deket szólok.* (Csel. XXVI. 24.) Ha Cs. P. ellenem irt „Böngészetére, * az övéhez hasonló gúnynyal akarnék válaszolni: mily könnyű volna most nekem a „Böngészel* méltó visszhangjául oda­kiáltani Cs. P. fülébe Festus szavait! De ezt nem te­szem, cz nem lenne szép, sőt én az ő festusi tá­madására is csak azt felelem páli szelídséggel : „igaz és józan beszédeket szóltam.* Ha pedig ezt tettem, mint Pál nem érdemelte meg Festus gorombaságat, ugy én sem érdemlem meg Cs. P. gúnyos támadását. Cs. P. ur szánakozik és csudálkozik „hasraesése­men* (?), mondván : „Nagyon ügyetlen s nem annyira nevetséges, mint inkább szánalmas hasraesés. Neki nincs panasza, hanem a többinek. Neki nem ég a háza, még­is ő kurjász.* Csudálatos! Cs. P. urnák nem fér a fe­jébe, hogy legyen ember, ki önzetlenül lépjen fel és irjon. Szerencsétlen az, a ki mindig pro domo szokott beszélni. Ha helyzetemet ugy ismerné, mint nem, belátná, hogy nekem nincs okom magam miatt panaszkodni, ki­vált az anyagi helyzetet, vagyis a kápláni jövedelmet illetőleg. Epen azért szánakozzék, csudálkozzék bár Cs. P. ur hasraesésemen: ismétlem, nem saját helyze­temről venném a színeket a kapláni mizériakat feltün­tető kép festéséhez ; hanem vehetném mas derék, nalam sokkal kulömb és képzettebb, mégis nyomorgó kollegáim helyzetéről, kik az altalam emiitett igazságok súlyát — ha itt nyilvánosságra nem hozzák is — igen-igen érezik. De hiába beszélek én itt. Cs. P. feltette magá­ban, hogy nem liisz, csak a káplánok ellen kardosko­dik. Vagy tán az lehet oka hitetlenségének, hogy csak olyan káplanokat ismer, milyet e lap 24-dik szamaban elég kedélyesen leír, vagy csupán városi káplánokat látott ébenfa-pálcával, glacé-keztyűvel ? De ha igy volna is a dolog, kevesek példájából az egészre általánosan következtetni nem lehet. De meg kérdés, hogy az ilyeneknek is, az úgytetsző külső jól­lét mellett nincsen-e más, még keservesebb mizériájuk ? Mert számtalan kisebb-nagyobb ága van azon mizériá­nak, melyet én értettem, de a mely lelett Cs. P. nem gondolkozott. Tessék elhinni, az iparos-segéd nincs oly szubordinált helyzetben, mint sok káplán principálisával s annak háza népével szemben. Hány kisebb-nagyobb sértés, mellőztetés, gyanúsítás s szándékos boszantás­ban kell részesülnie a sokszor nagyon is szerény, becsü­letes ifjúnak ? És a bántalmak ellen egyetlen orvossága van : a türelem. De azért a világért sem állítom, hogy ezekkel épen ellenkező, nyugalmas, kifogástalan káplániák nincse­nek ; mert tudom, hogy vannak s az ilyenek iránt nagy tisztelettel viseltetem. Cs. P. urnák azonban van egy tanácsa hozzám. Azt mondja : „110 hát szólítsa fel a többit mind az utolsó szálig, hogy kiáltsák ki világgá : nekem erős panaszom van* stb. stb. Risum teneatis amici! Hiszen csak mindenkinek van esze, hogy nem zúdítja nya­kába a házat, nem gyújtja meg feje fölött a fede­let, hogy magát is oda fojtsa. Csoda, hogy azt nem kivánja tőlem Cs. ur, hogy photografiájukat is küldjein el az elégedetleneknek. De nem, Cs. P. ur előre tudja, hogy „ilyen káp­lánt aligha fognék találni száz közül tizet.* Okát is adja. „Mert — úgymond — nyilvánosan hazudni kevés ember mer. Mert határozottan nem igaz az, hogy a káplánok hely­zete szívkeserítő mizerabilis volna.* A minapában Kos­suth mondott ilyen formát Jókainak. Jókai nem védeke­zett, csak annyit mondott: „Kossuthnak minden sza­bad, neki egyedül a nagy világon.« En sem védeke­zem ; de a rám célzó sértést határozottan visszautasí­tom, s azt mondom : a mi szabad egy Kossuthnak, nem szabad az Csepeli Palnak. Cs. ur felületesen és elhamar­kodva mondta ezt. A mai kor embereit épen az jellemzi, hogy nagy hangon kiabálnak igazságtalan dolgokat, de a valót kevesen merik leplezetlenül kimondani, mert a közmondás: „szólj igazat, betörik a fejed*, még min­dig igaz. Hanem ahoz, hogy az ember meggyőződése ellenére és mindennapi példák lattára elcsűrje-csavarja a mások altal felfedett igazsagot : nemcsak bátorság, de egy kissé tág lelkiismeret is kell. Hogy a papság nem „boldogság hajója', azt én

Next

/
Oldalképek
Tartalom