Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-24 / 17. szám

szegény leányokat, oly kérlelhetlenül tárta elő fogyatkozásaikat, hogy elvégre nekem kellett őket pártfogásom alá vennem. (Mely gavallér eljárásomért aztán úgy titokban nagyon meg voltam magammal elégedve.) Ön, asszonyom, akkor a mi egész nevelési rendszerünket léhának, „kisasszonyosnak* nevezte el. — S kit tart ön e dologban hiSásnak, ezen, ön szerint ferde nevelésért felelősnek ? — kérdeztem én. — Egyenesen ezeket a cifra leánynöveldéket, volt a határozott válasz, mely válasz által én kissé meglepetve, kíváncsian vártam a bővebb indokolást. Ön azután szíves volt egy hosszabb ideig tartó beszédben részletesen előadni a maga indokait. — Patres conscripti! . . azaz pardon 1 nem igy kezdődött a beszéd, hanem magyarul ekképen: Fiatal ember! Tehát: Fiatal ember! En szeretem az egyenes beszédet s azért kimondom őszintén, hogy nekem ezek a leánynevelő intézetek sehogysem tetszenek. Tudja miért? Azt is megmondom. Nem tetszenek azért, mert bár nem tagadom, hogy ott a mi leányaink tanulnak sok jót is, tudósabbakká, szélesebb látkörüekké, finomabbakká lesznek, mint mi, szegény, háznál növekedett jaratlan falusi libák voltunk egykor s talán vagyunk most is ; de engedjen meg, ha kimondom, hogy másrészről meg hoznak onnan magukkal annyi arroganciát, hiúságot, urhatnámságot, elbizakodást s u. n. „magas igényeket*, hogy az ember szinte kétségbeesik jövendőjök felett és sajnálja őket is, meg azt a fiatal embert is, ki elég szerencsétlen lesz valaha sorsát egy ilyen nő sorsához kötözni. Én édes, jó istenem 1 még csak el sem tudom gondolni, hogy milyen feleségek lesznek ezekből valamikor 1 Milyen finom elegantiával fognak majd öltözködni; hogy fognak tudni idézni németül, meg franciául; mily apró részletezéssel el tudják mondani, hogy minő öltözet divatos bálban, estélyen, utcán vagy színházban s ugyan kérem, mondja meg, hogy mi hasznát fogja venni ennek a tudományának Hotykán vagy Lukán, — ha véletlenül ide találják valamelyiket férjhez vinni ? Vagy azt képzeli talán, hogy egész életén keresztül szalonúrnő lesz, kinek nem lesz egyéb dolga, mint cselédeinek parancsolgatni, s hogy a főzelék mindennap kozmát ne kapjon, leves ízetlen, kenyér keletlen ne maradjon : az nem ő rá tartozik ? Nem, nem, sohasem engedném meg, hogy az én leányom nevelő intézetbe járjon, hogy belőle divatmajmot faragjanak — nevelem itthon én magam; nevelek belőle leányt olyat, a ki lehessen egykor férjének nem felleggyüjtője, de mosolygó napja, hűséges munkatársa ; a ki legyen lelkes magyar nő, szerető feleség, gondos édes anya, ügyes házi nő és igazi, takarékos gazdasszony. „Házias nevelés* — ez való a középosztály leányainak, nem pedig piperkőccé, tudákossá idomító intézetek . . . stb. Ugy-e bár, ha nem tévedek, körülbelül ezeket mondotta ön akkor ? Mig én bátorkodtam megjegyezni, hogy szerencsés a leány, kit önhöz hasonló édes anyával áldott meg a gondviselés, mert az valóban nem érzi meg a nevelő intézet hiányát. A középosztály leányait egészen abban az irányban kell növelni, melyet ön oly erősen hangsúlyozott; erre nézve teljesen egyetértettünk s nem is hiszem, hogy akadna ember, a ki azt helybe ne hagyná. Csak abban nem voltam önnel egy véleményen, hogy leányaink növelése a helyes útból annyira eltérő irányt vett volna, mint ön állította s kockáztattam azt az állítást, hogy én több jó feleségnek valót találnék mai napság is, mint ön asszonyom szigorú kritikájával (bár megengedtem, hogy a nőkegymást jobban ismerhetik s a nő szeme a női lélek titkos rejtekébe mélyebben tekinthet, mint a férfié.). S mondottam azt is, hogy bár véleményem szerint is sok fogyatkozása van ugyan még a mai nőnevelésnek, de én azért világért sem töröltetném el a leánynöveldéket, annyival is inkább, mivel ez az intézmény mi nálunk még meglehetősen új dolog s igy nem csoda, ha fogyatkozásai vannak is. Egyszerre tökéletest előállítani nem lehet s azért elnézéssel kell irántok még egy kevés ideig viseltetnünk, lassankint aztán majd csak rátérnek az egészen helyes nevelés útjára. En tehát a kétségtelenül meglevő fogyatkozásokból nem vontam le azt a következtetést, hogy e szerint leánynövelő intézetekre nincsen is szükség. Sőt azt mondottam, hogy igenis van, a mint ezt a külállamok példája és intézkedései is mutatják. Mert én, asszonyom, most is azt állítom — s ez szent meggyőződésem, — hogy bármely házasság, csak úgy lehet szerencsés, a férjre nézve soha megunttá nem váló édes kötelék, ha neje, egyéb tulajdonságai mellett, neki míveltség tekintetében is egyenrangú társa. Épen Lukán, meg Hotykán, asszonyom, a hol az ember teljesen neje társaságára van utalva, válik kétszeresen szükségessé, hogy a nőnek is magasabb műveltsége legyen. És ez nem zárja ki azt, hogy azért jó gazdasszony és kifogástalan házinő is ne lehessen. Mert lehet. Példa rá kegyed asszonyom, kiben e tulajdonok oly testvéries szeretettel ölelkeznek és példa rá ennek a könyvnek (melyet épen jelen soraimban önnel nagyjából megismsrtetni szeretnék s melyhez oly nagy kerülő után térek ismét viszsza) szerzője, kinek háza a csínban, tisztaságban, izlésteljes berendezésben, ő maga a gazdasszonyi teendőkben, naponkénti munkaidejének célszerű berendezésében s annak pontos elvégzésében igazi mintakép és azért, mint láthatja ön, az irodalommal is ráér foglalkozni. Ez a derék nő Warga Lajosné, ki Rajka Teréz néven működött eddig az irodalomban. (Nemde ön is ismeri és pedig előnyösen ?) Szóban levő munkája : ,Lányok könyve,4

mely címlapja szerint „fiatal leánykák számára* készült ugyan, de a cím ne hozza önt zavarba s ne értsen ez alatt 8—io éves csöppségeket, hanem olyan nagyobbka, serdülő, vagy ha úgy tetszik, egészen nagy leányokat is. (Hiszen azért ők is kis leányok