Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-03 / 14. szám

protestáns egyház ellen. Külső előnyöket helyezve kilátásba, egy csapással vélte a mindenütt alkalmatlankodó egyházi autonomiát örök időkre megsemmisíthetni. Arra számítottak, úgy latszik, a kormány emberei hogy az autonomia gépezete a tíz évi provisorium a cs. superintendensi administratorok és cs. biztosok „loyalis* felügyelete alatt, annyira megrozsdásodott, hogy azt mozgásba hozni nem lesz többé lehetséges. Csalódtak. A politikai küzdtérről leszorított jelesek az egyházi téren összepontositják vala erejöket, tevékenységöket s a miről közgyűléseken szólni nem lehetett, az élénk eszmecsere tárgyát képezte egyes kiváló protestáns világi férfiaink vendégszerető magánházainál. Dunántúli egyházkerületünk tekintélyes oszlopemberei sem „aludtak*, midőn az ellenség „éjjel* konkolymagot igyekezett hinteni az egyház földjébe. Ok szépen fogtak fel hivatásukat, midőn magánértekezleteikben folytatott tanácskozások eredménye gyanánt magánúton közölték az egyes egyházakkal a jelszót : a pátenst protestáns gyülekezet el nem fogadhatja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy az Összes kerületi gyülekezetek néhány félrevezetett egyház rövid ideig tartó ingadozásától eltekintve, egy szívvel lélekkel viszszautasitottak a pátenst, nem sejtve, hogy az a törvénytelen kormánynak hattyúdala volt egyházi téren. Az 1860. máj. 15-iki cs. leirat visszavonta a pátenst, „mit a protest. taborban egy jobb jövő zálogául fogadva, most már nyíltan követelni kezdették azt, mit eddig csak mély alazattal kértek.* A dunántuli evang. egyházkerületnek egyik vezérférfia, Radó Lajos úr, 1860. maj. 31-kén Kőszegre hivta össze az egyházmegyék képviselőit. Az első kerül, gyűlés volt az, mely a cs. superintendensi administratornak tudta, beleegyezése s jelenléte nélkül tartatott. Első teendője volt ez autonom gyűlésnek, törvényes superintendenset az egyházi elnöki székre visszahelyezni. Egy küldöttség indult Geresdre s e küldöttség élén jelent meg II. az egybegyűlt kerületi hívek s Kőszeg városa lakóinak lelkesült hozsánnaitól fogathatva, a gyűlésen elfoglalva az egyházi elnöki széket. S a cs. kormány ? Tett ugyan kísérletet e merész tett következményeinek meghiúsítására, de hiaban. Annyira meg volt lepelve, hogy úgy látszott, nem volt tisztában az iránt, minő állást foglaljon el e váratlan ténynyel szemben? Tett ugyan intézkedést, hogy e gyűlés jegyzőkönyve lefoglaltassék, de ezen intézkedésevei megkésett. Egy „fait accompli*-val állott szemben s ezt erkölcsi veresége bénitó tudataban, hatalmi szóval megsemmisíteni vagy nem tudta, vagy nem akarta, vagy nem merte. Igy valósult, a mit ekkor reményleni is alig lehetett, az egyházkerület élén ismét törvényes superintendens állott. Ugyanazon évi augusztus hó 22—24-én tartotta az egyházkerület rendes évi közgyűlését Győrben. E gyűlésen nyilvánult a „restitutio in integrum* feletti határtalan öröm. Magyar superintendens tiszteletére alig rendeztetett valahol s valamikor oly fényes ünnepély, mint az, melynek ez alkalommal 11. volt tárgya. 10 évi távollet után vonult be azon varosba, melyhez multjának legdicsőbb emlékei kötvék. Ez egyházi ünnepély magasb jelentőséget nyert, hisz H. a hazafiság eszméjének személyesített képviselője volt. A bilincseitől szabadult szellemnek szárnycsattogása még ekkor az egyházi térre szoritl«ozott, a politikai téren még a „passiva resistentia* nyert érvényt. A politikai közvélemény itt az egyházi ünnepélyen hív kifejezést nyert. Katholikus mágnások vetélkedtek a H. iránti tisztelet lerovásában. Győr e néhány napra az országos közvélemény, a közóhaj nyilvánulásának volt színhelye. Oly fényes fogadtatásban részesült polgártársai részéről H. s vele a kerületi gyűlés, annyira hattérbe szorult a vallási különbség, hogy méltán lehet ez ünnepélyt a hazafiasságban egy családot képező sok ezrek testvérisülési ünnepélynek mondani. Ennek hatása alatt folyt le a kerületi közgyűlés, mely az ünnepély részletes leírását jegyző könyvébe — örök emlékül — felvétetni határozta. (Vége következik.) A nógrádi a. h. ev. esperességnek legidősebb lelkipásztorát, nt. id. Svehla Jánost marc. 17-én kisértük a becsülettel kiérdemelt nyugalom és örök béke földi menházába Egyházmegyénk papjai közt nincs már egy sem, ki az ő ifjú korát vagy még inkább paposkodasanak gyümölcs előkészítő tavaszát latta volna, de az eredmény, melyet hazájának s az emberiségnek szolgálatában egyhaza, csaladja a közjó lelkes művelése altal kivívott, hangosan hirdetik, hogy szíve, esze és jelleme egyirant ama magaslaton állott, melyről a reánk bízott nép szellemi, erkölcsi s anyagi javat munkálni és az egyház hajójat sikeresen kormányozni lehet. E férfin munkássága nem volt olyan egyházunkéletében, mint a meleg májusi eső, melyért százezerek hálaimája száll az ég felé ; olyan sem volt mint a mezőkvirágait tápláló és színező napsugár; olyan volt ő, mint ; a földnek belső melege — nem fakaszt a sokaság keblé-i bői dicsőítést, magasztalast, pedig életet ad és növel. A szerény, igénytelen prot. papi pályának is megvannak a maga rangfokozatai s megvannak dicsvágyó emberei. Sokan, mintha csak sallanggal, egy-egy hivatalla] törekszenek- lelkűknek és életöknek értéket tulajdonitani; de vannak azért olyanok is, kik erőt s jóakaratot érezve magukban , egy nemesebb ambitio befolyása alatt nem keresik, csak bejárják a közbizalom nyilvánulását s ha ez véletlenül elkerüli őket, szűkebb kör művelésére fordítva nagyobb hatáskör betöltésére is alkalmas tehetségeiket, olt működnek becsülettel s ott végeznek Istennek és embernek tetsző dolgokat, melyek a közjóval mégis szoros, mondhatnám szervi összeköttetésben állanak. Néhai id. Svehla János nem viselt s nem is vágyódott esperesi hivatalok után; oly kortársai voltak —