Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-01-09 / 2. szám

mikor zsinatért esengettünk, mi, kik egyházunk újjászületését attól vártuk volt egyenesen, akkor még a remény rózsás köntösében állott előttünk a jövő: én legalabb ugy gondolkodtam, hogy a zsinat egészen uj elvekre, uj alapokra fekteti egyházszervezetünk épületét, vagy legalább a régi rendszer ódon falait s megrongyollott tetőzetét akként fogja kireparálni, hogy abban a vallásos lélek minden vagyait újra fellelheti s egyházi élelünk mezejéről lassanként eltünedeznek a romok s vidor, eleven, pezsgő élet induland meg ott, hol most a tespedés lomha árnyai ijesztő' arányokban sátoroznak. Hogy nagyban csalódtam én is azokkal, kik a zsinattartástól vártunk mindent, attól vártuk bajaink orvoslatát, most már látom és őszintén be is vallom. A zsinat előtt vallom meg, hogy előttem más elvek, más irányeszmék lebegtek akkor, mikor a zsinati szervezkedéstől s alkotástól vártam egyházkormányzatunk reformját, valláserkölcsi életünk újjá születését. En azt gondoltam, hogy a zsinati előmunkálatokat készítő egyetemes konventi tanácskozmányok alkalmával egyetemes egyházi életünk, alkotmányunk és szervezetünk reformja kerül majd szőnyegre; gyökeresen megváltoztatjuk például egyházi adózási rendszerünket; alapítunk országos egyházi pénztárt, amelybe azután majd birtokaránylag fizetünk s ekképen lehetővé tétetik az, hogy kisebb egyházaink az óriás teher alatt össze ne roskadjanak, a gazdag alapítványokkal bíró nagyobb egyházak hivei pedig az adakozásokban, nagyobb mérvű áldozattételekben meg ne restüljenek, hanem érvényesüljön itt is amaz evangyeliomi elv, hogy akinek több adatott, több is kívántatik attól. I littem, vártam azt is, hogy az egyházkerületek majd közelebb nyomulnak az unió eszméjéhez s nem az avas hagyományokban, nem a régi egyházalkotmányi rendszer nagyrészben megrongyollott foszlányaiban, hanem az érdek és hitközösség egyetemes boldogító nagy elvében fogják keresni a jövendő garanciáit. Sőt még azon merész reményt is tápláltam keblemben, hogy egyházunk a felekezetközi viszonyok tekintetében s a modern államszervezettel szemben oly magaslatra fog majd emelkedni, hogy a protestantismus szabadsági missiójához híven követelni fogja az államtól a kath. egyházi kiváltságok megszüntetését; mert hát hiába titkoljuk, az államkormány még folyvást dédelgeti a kiváltságos érdekeket s maga allja ez altal mintegy útját a vallasi s hitfelekezeti egyenjogúság megvalósulásának. I fogy nem üldöznek bennünket, az bizonyos, az inquisitió sárkány fogait kitördelte már a kor szelleme, az is bizonyos, hanem bizonyos ám az is, hogy mindezeket nem az államintézmények jótékony kifolyásának, hanem a mind nagyobb dimensiókban terjedő műveltségnek s azon jókora vallásos közönyösségnek tulajdonithatjuk, mely épen a merev dogmatismus talajából burjánzott fel, s mely nem sokat gondol a vallásbeli külsőségekkel, de nem sokat gondol az egyes felekezetek jogaival sem. Például, a jogallam papiroson a vallási egyenjogúság elvét vallja, és a politikai életben mégis elnézi, hogy a protestáns püspökök a főrendi házból ki vannak zárva, s óriási javadalmakat élveznek a kath. főpapok akkor, mikor a mi protestáns papjaink és egyhazaink, csak akkor tudják meg, hogy jogállamban élünk, midőn a modern allam roppant atkáért: a nagy adóért exequalnak bennünket. Ilyeneket hittem és vartam én egykoron távol a zsinattól, most meg, isten látja lelkemet, alig varok attól valamit. I*ereszlény János. Nyilt levél a »Prot. Egyh. és Isk. Lap€ szerkesztőségéhez! A »Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1880. év. 52. számában, melynek megküldéseért t. szerkesztő s akadémiai tagtárs úrnak őszinte köszönetet mondok — Pro aris et focis cím alatt Kálmán Farkas úr hosszabb cikkmegjelent zenetörténélmi művemről, A nevezett cikkben - bámulattal olvastam e következő részletet: »Ilyen forma tehertől (elfogultság) akarnám én megszabadítani Bogisich Mihály bpesti róm. kath. káplán urat, ki is nem rég megjelent nagyfontosságú énektudományi művében olyan valótlanságot állít rólunk, szegény reformátusokról, melyek ha igazak volnának, csakugyan megérdemlenék a kárhoztató ítéletet. * »Nevezett, kitűnő művének megjelenésekor szerteszétszórtak az országban a lapok azon állítását, hogy a végi mag/jar nemzeti dallamokat a pápistaság tartotta fenn ; a reformatio hatlenül elhagyta azokat, mert a francia dallamokat vette át sth. Megvallom én az ilyen könnyen odavetett teljesen valótlan állítást akkor szóra sem érdemesítettem s talán soha sem szóltam volna róla, ha a napokban egyik kitűnőségünk nem figyelmeztet rá. Ez ok indított arra, hogy B. úr állításait valóságos történeti s a mai nap is életben levő tényekkel állítsam szembe s állítsam viszont, hogy a reformatio a régi magyar dallamokat nem hagyta el hűtlenül, sőt annyira kegyelettel ápolja még ma is, hogy megújítandó énekes könyvébe többeket fel fog venni stb.* Kálmán P. urat ama egyik kitűnőség igen rosszul értesítette ! Es ezennel ünnepélyesen megígérem Kálmán E. úrnak, hogy azon esetben, ha ő ,A keresztény egyház ősi zenéje® cimii 606 lapra terjedő zenetörténelmi művemből a fentebbi állítást kiolvassa, vagy a magyar reformátusokról, a magyar reform, énekekről valamit talál, letjyen az önálló cikk, egyes mondat, észrevétel vayy hái• egy szó is, melyből a nekem tulajdonított állítást bebizonyíthatná én minden szóért egy darab aranyat vagyok kész fizetni. Zenetörténelmi művem az apostolokkorától egész a németalföldi zeneiskola megalapításáig, 1450-ig terjed. Már azon korban a magyar reformátusok énekeiről észszerűen nem szólhattam ! Művemet az összes hazai sajtó dicséretekkel halmozta el ; a magyar tud. akadémia tagjai sorába valasztott — tudtomra a lapok