Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1881-03-13 / 11. szám
az a kizárólagos egoismus. Az illúziók eddigi stádiumán egyetlen menedékül az öngyilkosság vagy a végletekbe menő askesis kínálkozott, de ezekben éppen ugy nem lát Hartmann heroikus önmegtagadást, mint a betegében, ki az örökös fogfájás tudatában elszánja magát fogat kihúzatni. Önzés van itt is, ott is minden ethikai érték nélkül, sőt erkölcstelen önzés ott, hol nincs elvágva minden lehetőség hozzátartozói és a társadalom iránt kötelességeket teljesíteni. Mily másképen gondolkozik az ember, ha az egész fejlődésének érdeke szivében gyökeret vert s az egyes magát az egész soha nem felesleges tagjának érzi. Mint az egyes organikus élet, úgy az állam és társadalom is valamennyi erőinek összeműködése által marad fenn egészségben. E nagy életben nyer becset a részvét és méltányosság. Ez odaadásért jutalmunk az emberiség haladásának, tökéletesedésének és boldogságának reménye. Hartmann felteszi, hogy sok olvasója hátat fordít neki, midőn ez utolsó reménységet is illúziónak bizonyítja, — hja! ők még kezdetén vannak a harmadik stadiumnak ! A pessimismusra még érni kell az emberiségnek ; a mai pessimismusban —véli Hartmann — nem lehet bízni, át fog az csapni ismét politikai és socialis optimismusba. Pedig a két első stádium csalódásai érvényesek minden időre. Az emberek műveltségével lépést tart elégedetlenségük. Betegség, aggság, ínség, szolgaság, ezután még több lesz mint eddig volt. A tömegnyomor a munkás osztály ébredésével évről-évre rettenetesebb lesz. Gondoljunk a párisi communera 1871-ből ! Azok a jótékonysági intézetek, egyletek vajmi keveset nyomnak a latban a növekedő romlás ellenében. Kegyesség, áhítatosság, a léleknyugalom ez assecurantiai mai napság túlhaladott álláspontok. Tudományban, művészetben a belterjességet külterjesség, a mélységet sekélyesség, a lángelméket középszerű talentumok váltották fel ; a tudattalan alkotó genienek mi keresete van a józan, ipaiűző világban. A productiót receptio helyettesíti, minek gyakorlati hasznavehetősége nem ér fel a fáradsággal. „A művészet e meglett korában az emberiségnek afféle lesz, mint a berlini börziánernek estve a bohózat.® Egyetlen positiv haszon a túlnyomólag gyakorlati tudományosságból az erők szaporodása, melyek a szellemi munkára felszabadíttatnak s így a világprocessust siettetik. Az illúzió a harmadik fokon nem egyéb íidvös vakságnál, mi által az „Unbewusst* tevékenységre hajtja az embereket. A Spinoza által ígért értelmi önelégültség nem menti meg a vénhedt emberiséget nyomorának érzetétől. Az olvasót, kinek az eredmény vigasztalannak látszik, figyelmezteti Hartmann, hogy rossz helyt kereskedik, ha a philosophiához vígasztalásért jött. De hát mi lehet a fejlődés végcélja ? A célosság nem gondolható végtelennek mint az okosság; mivel minden cél eszköz a következőhöz képest ; a célokok egész sorának mindenkor jelen kell lenni, végetlen sora nem lehetne jelen. A célok célja az utolsó cél sem lehet más mint véges. Melyik lehet tehát a végcél a világfejlődésben ? Igazsúg, erkölcsiség természetűknél fogva csak közbenső célok; a positiv holdogsdg sem lehetne az eddigiek után, miután, mint láttuk, az időről-időre kevesbul. Magát a i>rocessust fogni fel végcélul képtelenség. Sokan a szabadsagot tartják ilyennek, holott ez Hartmann szerint csupán privativum: kényszermentesség. E végcélt — ugy látszik, — nem kereshetjük másutt, mint ahol folytonos haladás, fokozatos emelkedés észlelhető: s ez a tudalom fejlődése. Tehát a tudatosság, az öntudat lenne a processus végcélja ? — mint ezt I legel és Schelling teljesen egyetértőleg tanítják. Hartmann szerint a tudalom öncél nem lehet. Fájdalommal születik, fajdalommal növekszik s ezért nem ad egyebet, mint tükörképét magának. Ha ez volna a végcél, úgy a mindenhatónak szemére lehetne vetni, hogy csak megkettőzteti a nyomorúságot. Vissza kell tehát térnünk még egyszer a boldogság gondolatára, mire törekszik minden, ami él. E törekvés teszi lényegét a kielégítést kereső akaratnak. De mert a tudalom világítása szerint minden akarat boldogtalansagra vezet : az elérhető legfőbb boldogság a fájdalommentesség ; a boldogságra törekvés egztelensége a tudalom fejlődésével mindinkább világos lesz, az akarat alól tehát a tudatosság emancipálhat. A mindentudó Unbewusst, ki célt és eszközt egyszerre gondol, nem teremthette tehát egyébért a világot s ezt a tudalmat, mint hogy az akaratot az ő akaratának boldogtalanságától megszabadítsa s az elérhető legnagyobb boldogságot, a fájdalommentességet megvalósítsa. A viláer ^ mije8 es „mikentje* egy mindentudó észtől van meghatározva, — ennyiben az a lehető legjobb; a világ »hogy< ( -ja (Uass) az átalán vett esztelentől van feltételezve, — ennyiben a világ a lehető legrosszabb. Amaz oldaláról tekintve a világ a tudattalannak akarata. De tényleges létét a képzet és az akaratnak köszönvén, az akarat ellenében semmi önállósággal nem bir. Igy a világ lényegében esztelen (alogikus) s mint működő észellenes (antilogikus), mert a boldogság akarásával az ellenkezőt, a boldogtalanságot éri el. Ezt az észellenes akarást kell visszavinni a nem akarásba s ez a logikának feladata, mely hiába állítja esztelennek az akarást, nem birhat azzal, csupán egy mufogás által, az altal, t. i. hogy az egyedben confiictusba hozza az akaratot magával, minek eredménye a tudalom, vagyis az akarat ellenében egy önálló hatalomnak teremtése, mely a harcot elkezdheti az akarattal. Igy tehát a világprocessus folytonos harca az alogikumnak a logikummal, mely az utóbbinak győzelmével kell, hogy végződjék. E világnézletből gyakorlati elvül ezt vonja ki Hartmann : adja át magát a személyiség a világprocessusnak teljesen az átalános világmegváltás érdekében, más szóval tegye tudalmának céljává a tudattalan célját. (Folytatása következik.) Dr. Bihari Péter.
