Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1881 (24. évfolyam, 1-52. szám)

1881-03-06 / 10. szám

mát belekeveri a világ teremtésébe — allítja Hartmann, hogy a világ az ő eredetét egy esztelen ténynek köszönheti, azaz olyannak, melynél ész nem működött közre, tehát a tiszta oknélküli akaratnak (dem blossen grundlosen Willen). Leibnitz a kedvetlenséget, Schopenhauer a kedvet negatívnak mondják vagy legalább olyannak, mely indirekte, a másiknak kevesbitése által áll. elő. Hartmann Schopenhauer nézete felé hajlik ugyan, azaz több positivumot lát ő is a kedvetlenségben s erre fölhozza, hogy a fájdalom annál gyötrőbb, a kedv annál kozönyösebb és unalmasabb lesz, mentől tovább tart: mindamellett megengedi a positiv kedv létezését is, például a művészetben, tudományban, miket Schopenhauer az akarattól ment értelem fájdalomtalan örömeinek nevez, mintha kedvérzet lehetne azon akarat nélkül, melynek kielégítésében áll ! Egészség, ifjúság, szabadság, kényelem, s ezek birtokában az elégedettség az érzelem o pontjának elengedhetlen feltételei; ezek nem nyújtanak positiv kedvérzelmet, kivéve az ellenkező állapotbóli átmeneteikor. Az életet nagy részben betöltő munka kétségtelenül rossz, bár az egyedek s az emberiség előhaladására áldásos. Senki sem dolgozik Hartmann szerint, ki a munka altal valami nagyobb rossztól vagy legalább az unalomtól nem akar szabadulni. A megelégedés F= fájdalommentesség, a positiv kedvérzelemnek még azon felül kellene következni. De csupán a tájdalommentességet miben találjuk fel ? Itt sorba veszi Schopenhauer azokat, a mikben az ember örömét hiszi feltalálni. Táplálkozás, szerelem irgalmatlanul elitéltetnek. Mindegyik rossz (übel), csak a fejlődésbeli haladás igazolja az ösztönöket, mint rugókat a létérti küzdelemre. Az ész, ha rá hallgatnánk, a szerelemtől való teljes visszatartózkodást javasolná, ha nem volna még nagyobb kín viselni a kielégítetlen ösztön nyugtalankodásait, mi ellen a megférfiatlanítás sem segíthet. Mi örömünk van a részvétben is, hiszen más fájdalmán ugy sem segíthetünk, vagy talán épen saját biztonságunk s fájdalommentességünk Önző tudata esik jól ? A társas ösztön emberi gyarlóságunk jele, mely egymásra támaszkodni utal, tehát csak törekvés az érzelem o pontja felé ; hasonlót mondhatunk a barátságról. Annál több kedvetlenséggel jár mindkettő, midőn mások miatt is kell szenvednünk vagy szerencsésebb, barátunkra irigykednünk. Az érdekek ellentétei F

még leginkább kiegyenlíthetők a házasságban, mihez, járul a jó — rosz házasságot egyenlő fakó színűre mosó szokás. De, száz házasság közt alig van egy, melyet irigyelni lehetne. A rossz házasságét — tanácsolja Hartmann — legjobb mielőbb felbontani: még házasság előtt. Ez alaphangból halad tovább a fejtegetés a becsület, vallás, erkölcs, vagyon, tudomány és művészet felett. A vallási áhítathoz valódi mystikus talentum kívántatik, — amilyen kivált ma kevés van. A tudomány és művészetben talalható tiszta gyönyörködés is csak kevesek osztályrésze. Legtöbbször az önmegutálás, a világmegvetés keserű érzelmeiből támad a vallásos odaadás. A felebaráti szeretet positiv erkölcsiségét sem tekinthetjük másnak mint szükséges rossznak egy még nagyobb roszszat enyhíteni. Nagyobb baj az, hogy alamizsna-elfogadó van, mint amilyen jó az, hogy alamizsnaadó találkozik. Még legtöbbet ér a nyugodt alvás állapota, mikor nem tudunk magunkról semmit. Elmondhatjuk Spinozavak hogy mi semmire sem törekszünk, semmit sem óhajtunk azért, mert azt jónak tartjuk, hanem inkább jónak tartjuk azért, mert kívánjuk. A durva, műveletlen aránylag boldogabb mint a művelt, sőt az állat is szerencsésebb, mivel a kedvetlenségi többlet aránylag nem oly nagy nála mint az embernél. Második stadiuma az illúziónak, hogy a boldogság, melyet itt hiába keresünk, egy más életben vár reánk. Jézus tanainak lényege Hartmann szerint, hogy lehetetlen egyszerre földi és mennyei javakkal bírni, azért készítsük magunkat a világ megvetése, önkénytes szegénység, istenben bizó türelem által a jövő életre. Ez a különbség a zsidóság és keresztyénség közt: amaz *tt a földön, emez a más világon elérendő boldogsággal biztat. A világ megvetésének eszméje s a szellem transcendens életének hite ott volt már a buddhaísmusban ; de hiányzott az istenfiuságban lett testvériség, a világpolgárság nagy gondolata s a túlvilági élet nem egyedi volt, mint a keresztyénségben. Kár, hogy e többékevésbé boldogító tan is illúzió. Jézus tanainak naivsága mutatja, hogy ő a test és lélek közt nem igen tudott különbséget tenni. Az első rendű bölcsészek közt Plató a lélek halhatatlanságát kizárólag az igaz megismerésében, az eszmék szemléletében találja ; az Aristoteles által halhatlanított póvg noirjriKog nem szeret, nem gyűlöl, nem emlékezik, nem okoskodik. Spinoza szerint is csak az intellectuális szeretet örök. Leibnitz elég következetes a lélekével az ő közvetlen testének is halhatatlanságot követelni. Schelling, Fichte, Hegel az individuális lélek fennmaradását tagadják. Schopenhauernél csak az akarat örök. I.eibnitznál és Herbartnál eltitkolt theismussal van dolgunk, melynek rendszerében egyedül tudja magát fenntartani a psychikus individualismus, mert hiszen akár a mysticismustól, akár a pluralistikus materialismustól következetlenség volna halhatatlan egyedről beszélni. A theismusból is csak annyi folyik arra nézve, hogy az egyedi lélek istentől minden pillanatban újból teremtetik, tehát fennmarad, míg isten akarja. De hát nem maradhat fenn legalább világ végéig mint az atom ? Erre nem lehet mást felelni, mint azt, hogy az emberi individuum nem egyszerű mint az atom ; a tudattalan akaratténynek sugárnyalábja, mely egy szerves egyedre van irányozva, nem tarthat tovább, mint maga a szervezet ; az organismussal meg kell szűnni a tudalomnak is. Különben a halhatatlanság hite bármily alakban egoismus, melyet a buddhaismus és Schopenhauer Nirvanája legyőzött s az emberiségnek is lassanként ki kell nőni, hogy megtanuljon az egészért lelkesülni. S ez az illúziónak harmadik stadiuma: a világ fejlő