Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-08 / 6. szám

talos egyház mellett a gyakorlati lelkészet érdekében annyi uj és találó érvet oly világos nyelven és oly melegen előadva rég nem olvastam, mint ezen mind össze nem egészen 10 lapra terjedő, eszmékben gazdag dolgozatban. >:>

Ha valaki — mondja szerző — antithetikus módon akarná a kétféle iskola föladatát kifejezni, azt kellene mondani, hogy az egyik ismert dolgok tanításával foglalkozik, míg a másik ismeretlen után kutat. Ez ellentét által ugyan a dolog nagyon is élére van állítva, de nem túlozunk, ha azt mondjuk, hogy az egyik tanítani, a másik kutatni akar. Egyik esetben azt tartják, hogy a theologia tárgya nagyrészt ismeretes, és csak némely dolog igényel kutatást; a másik esetben minden uj nyomozás alá vetendőúl tekintetik. Az utóbbi nézet szerint a theologia annyira összevegyült a hagyománynyal, hogy legjobb annak összes készletét a tudomány tégelyébe vetni, és ez uton állapítani meg, mi érdemes a megtartásra. Ha e nézet győz, akkor theologiai iskoláink merő kutató intézetekké válnak, s nem lesznek többé alkalmasak, lelkipásztorok képzésére. Abból az eszméből indulva ki, hogy a theologiának egész tartalma kérdéses, a fiatal emberek a nyomozási nehézségek oly tengerébe merülnének, mely életök legnagyobb részét elfoglalná, s fel nem tehető, hogy három vagy négy esztendő alatt az igazságról oly tiszta, megállapodott nézetekre vergődhetnének, hogy képesek legyenek másokat tanítani és vezetni. Az eredmény aztán nem lehetne más, mint hogy tanításaikban épen azon kérdéseket kellene kerülniök, melyeknél a lélek leginkább szorul vezényletre és ösztönzésre, megelégedvén a természeti vallás néhány altalanosságával, vagy merő erkölcsi szabályokkal. Azok aztán hirdetői lesznek az evangyeliomnak, hirdetésre méltó evangyeliom nélkül; lélekmentő emberek, lélekmentő nélkül; vezetők világosság nélkül; kormányzók kormány nélkül, s utoljára is az a vége, hogy vagy kóros elcsüggedésbe esnek, nem látván magok körül egyebet, mint homályt és bizonytalanságot; vagy mint vakmerő gondatlanság áldozatai, prédikálják azt, a minek predikálásáért fizettetnek, nem gondolva vele, igaz-e a mit hirdetnek vagy nem igaz.® Ez sötét képe a modern iránynak, mely ha csak részben is állana, a legátalkoclottabb lelket is megdöbbenthetné. Szerencsére, Blaikie úr túloz, és akarjuk hinni, hogy jó szándékkal és tudtán kívül túloz. Mi nagyon értjük és méltányolni is tudjuk Blaikie úr gondolkodását, ha ő, áthatva a nagy reformátorok szellemétől, mindazokról, kik a vallás-igazságokat nem e szellemben fogják föl, azt hiszi, "hogy azoknak tudománya merő tagadásból áll, és hogy semmi bizonyost nem hisznek. Mindig úgy volt, és úgy is lesz, hogy az uralkodó vallásnézetek követői előtt a haladó uj irányok merő tagadás és hitetlenség színében tűnnek fel. Avagy nem kénytelenek e magok a hitélet nagy mesterei, az egyházi atyák is , apológiáikban különösen a hitetlenség vádja ellen védekezni, holott e vádat ellenök az akkor már caput mortuummá nyomorodott pogány társadalom emeli ? Mennyivel természetesebb e csalódás olyanok részéről, kik, mint Blaikie, teli igazi hittel és e hit boldogító erejével, nem bírják fölfogni, hogy lehessen positiv alapja másforma vallási meggyőződésnek. Pedig, hogy van alapja, még pedig positiv alapja, ezt ma már nemcsak egy-két tudós fejtegetései nyomán állíthatni, hanem bizonyítja azon tény, hogy a világ protestánsainak tán fele része ez alapon áll. Ily körülmények között mindenesetre kemény beszéd az, melyet szerző a német, svájci és hollandi szabad theologiai intézetekről szólva ejt, hogy t. i. azokban, minthogy eredetüket a XVI. századbeli vallásosságnak köszönik, ma eltérő szellemben tanítani olyan eljárás, mint az, hogy a kakuk idegen madarak fészkébe rakja tojásait. Hát Luther is kakuk módon cselekedett-e, midőn azon székesegyház ajtajára szegeztette tételeit, melyet a középkor római szelleme emelt ? Nem úgy uraim ! Ha hitök van önöknek az igazság hatalmában, s én hiszem, hogy van, kövessék Gamaliel tanácsát, és engedjenek szabad fejlődést a szellemnek, mely ha emberektől van, műve úgyis felbomlik, ha pedig Istentől van, ti föl nem bonthatjátok; kövessék a francia legújabb zsinat példáját, engedjék az i egyházakat maguk módja szerint üdvözölni, s tapasztalni fogják, hogy a szent lélek a mai hitetlennek kikiáltott civilisatióban is megtalálja útját s akkor szólhatnak csak igazán panpresbyterianismusról, mint a reformatiói mű emberiségi nagy diadaláról. Az érdekes füzet egy másik cikkében Balogh Ferenc hazánkfia mult évi egyházi mozgalmainkat ismertetve, dolgozata végén oly észrevételeket tesz, melyek megérdemlik, hogy nálunk is, vagy inkább, csakis nálunk olvastassanak. »Sajnálatra méltó — mondja B. F. úr — hogy az a ministerium, melynek három protestáns tagja van, és ezek közt Tisza Kálmán, Debrecennek egykoron legkedvesebb és legbámultabb dísze, ministerelnök, napról-napra mind jobban elveszti a protestánsok bizodalmát. Pedig nem lehet kétségünk benne, hogy a ministerelnök a protestáns egyház iránt jó indulattal viseltetik ; és ha mi iránta több bizodalmat tanúsítva, politikai sérelmeinket kevesebbé emlegetnek, ez tán többet használna ügyünknek, mint a tüntetések és izgatások. Alkotmányos kormány fejében régi függetlenségünkből mindenesetre némelyeket engednünk kell. Elég, ha központosíthatjuk erőinket iskoláink fentartására, melyek az állam által gyámolított magasabb iskolák mellett, reánk elég súlyos terhet raknak. Szenvedés* teljes három század megtaníthatott volna már, hogy( mint a kormány állandó ellenzéke, ez iránynak folyvást áldozatai voltunk, és sorsunk folytonos háborúság, szenvedés és szegénység volt. S mégis vidorabb, verőfényesebb kor, úgy látszik, még messze van reánk nézve.c

< »Magyarországon az egyház törvényei s annak szervezete iránt nagyobb az érdeklődés, mint az egyház