Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-28 / 48. szám

szeme soha sem pillantott. A gyors és merész átalánosítás igen sokszor túlságba ragadta s a német szellem e jellemző gyengéjét, az átalánosítási hajlamot, ő még inkább növelte. De ha már nem lehetünk el átalánosítás nélkül, nem inkább a szellem tényei, a gondolat vagy akarat átalánosíttassanak-e mint az anyag vagy a gondolkozás nélkül felfogott mechanismus a természetben ? Igazi kicsinyhitüség kell hozzá azt hinni, hogy az egész philosophiai cyklus felett napi rendre térhetünk. Ezt érezték azok, kik az idealismus nagy rendszereinek tovább művelésén, egyoldalúságaiknak kiegyenlítésén a legújabb időben fáradoztak. Ezek sorában előkelő helyet foglal el Hartmann, feladatává ugyanazt választotta, amit Schelling positiv philosophiájában maga elé tűz. „Valamint egyrészről a csupán isteni akarat a dolgok szükségképeniségét s átalánosságát nem fejti meg, úgy lehetetlen másfelől a merő tiszta észből a dolgok esetlegességét és valóságát kimagyarázni. Különben fel kellene venni, liogy az ész hűtelen lesz magához, elpártol magától.* 8 másutt: „Nem azért van lét, mert van gondolkozás, hanem azért van gondolkozás, mert van lét.* E lét Hartmannál az „Unbewusst* — a tudattalan, ha a tudatot emberi értelemben veszszük mint utángondolását annak, ami van, vagy elóregondolását annak ami lesz : ebben akarás és gondolás együtt, egyszerre vannak. Az ember szellemének lényegét megismerni végre is csak magából lehet s barmit csak szellemünk által lehet tudnunk. Ez a speculativ bölcselés alaptétele. De ez nem zárja ki, hogy ami tudatunkon kivül van, szellemünkkel rokon, sőt alapjában azzal egy legyen, még azt sem, hogy hatás és viszonhatás legyen köztük. E tudaton kívülit teszi Hartmann a bölcselés tárgyává. Az idealismus, mely a mindenséget egy nagyobb, egy absolut én-nek, a naturalismus, mely a tudó ént is a természeti erő egy modificatiojanak veszi, egyként feljogosítják őt erre. A tudatos és tudattalan közt csak fol.ozati különbség van, mint ezt Leibnitz a princípium indiscernibiliumnak a szellemi életre alkalmazásával tanította. Hartmann elismeri, hogy Leibnitz tanulmányozása ösztönözte őt először e vizsgálódásokra. Leibnitz metaphisikája, mert így nevezhetjük monadologiajat, nem tagadhatja psychologiai eredetét. Az egyetlen előttünk ismert monas a lélek. Ennek képére és hasonlatosságára gondoltatnak a többi monások. Ktilömbség köztük csak az, hogy a világos és homályos perceptiók ehhez képest az activitas és passivitas végetlenül különböző arányban vannak. Cselekvőség tehát usque ad minimum nem hiányzik egyikben sem ; mindegyik képzel, mindegyik előterjesztése az egész universumnak, mindegyik egy mikrokosmos, csakhogy a tudatosság fokozatosan kevessbülő világosságával. Innen a perceptio és apperceptío különbsége. Hartmann idézi a „Nouveau essai* szavait, melyek szerint „abból, hogy a lélek gondolkozásáról nem tud, nem következik, hogy megszűnt volna gondolkozni.* Ez öntudatlan képzet Leibnitz szerint az indulatok és szenvedélyek műhelye. A tudta nélküli Leibnitznál nyer tehát először fontosságot ; ő már tud oly képzetről, mely képzel anélkül, hogy valamiről tudattal birna, mi a közönséges felfogás szerint épen oly paradox, mint a milyennek tetszett Descartes és Locke előtt. (Folytatása következik.) Dr. Bihari Péter. Még egyszer az uj büntetőtörvény és a vallásügy. I. E lapok 40. számában Weber Samu atyánkfia tüzetesen ismerteti az uj büntetőtörvénynek „a vallas és annak szabad gyakorlata elleni kihágásokat* magába foglaló fejezeteit. Örül, s vele együtt örülünk mi is az uj aeranak, mely elvalahára gyógyírt fog hozni, száza dok óta sajgó sebeinkre, s nagy örömünkben sietve rohanunk az első könyvárushoz, kinek boltjában feltalálni véljük a minket jogainkba visszahelyező „Magna Chartát;* s miután annak bennünket védő erődeivel megismerkedtünk : igaz lelkinyugalommal helyezénk el a féltett kincset őt megillető helyére, mondván : most már a Péter hálója csak nem fog halászni közülünk, mert két havi fogság s 300 forint birság mégis csak valami, s aki ezt kiérdemelni akarja, kétszer is meggondolja a dolgot. E lelkinyugalmunkat még inkább fokozza a fővárosban közelébb megtartott róm. kath. lelkészi értekezlet, mely az uj büntetőtörvénykönyvvel szemben kijelenti, hogy ezentúl „a keresztelendő gyermekek az illető hitfelekezeti templomokba küldendők* nemcsak, hanem szent bosszújában még azt is kimondja, hogy a vegyes házasokat csak „passiva assistentiával* fogják megesketni. S íme mit látunk.? Az óbudai róm. kath. plébános, a ki pedig szintén jelen volt a fenntjelzett értekezleten s gondolom, a törvényt is tudja, meg az 1879. XL. t. c. 53. §-sa sem ismeretlen előtte, — pár héttel ezelőtt, tehát a büntető törvénykönyv hatályba lépte utan Eichinger Henrik róm. kath. és Szalay Luiza reform, szülék leánygyermekét minden uj büntetőtörvénykönyv dacára megkereszteli nemcsak, de a hasonló körülmények közt élő, s nala ezirányban kérdezősködő szülék előtt kijelentig hogy ezentúlra is csak minden tartózkodás nélkül vigyék hozzá születendő gyermeküket. És most e ténynyel szemben mi a teendő? Természetesen a feljelentés. Ez meg is történt. Hogy mi sikerrel : az a jövő titka lehet, hogy a törvényt taposó plébános megdorgaltatik; mert hogy a törvényt betű szerint fejére olvasnák, kétlem, még pedig azért, mert a ki a törvény, és pedig a büntetőtörvény szentesített paragraphusait ignorálva ilyet mer elkövetni: annak kétségkívül hatalmas pártfogójának kell lenni, ki őrködik, hogy mindezért haja szala se görbüljön meg. Hanem hát hogyan leszünk mi, szegény, félénk protestáns lelkészek, ez üzelmek közepette hallgatóinkkal szemben ? A szentesített törvény tisztelete nem engedi, hogy