Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-11-21 / 47. szám

melyben felléptek. Fichte, Schelling és Hegel rendszerei természetes fejlődési viszonyban állanak egymással; nagyobb önállóságuk dacára sem tagadhatja Herbart a Fichte ; Schopenhauer a Fichte és Schellíng befolyását ; Hartmannak előde nemcsak Schopenhauer, de valamennyien, kivált Hegel és Schelling, de határozott nyomai vannak metaphisikájában a herbartismusnak is. Fichte rendszerét subjectiv idealismusnak szokás nevezni. Ez elnevezés egyenesen ellenmond azon jellemzésnek, melylyel a Kant utáni bölcselés irányáról szólottam. Fichténél e szerint subjectivismus is volna idealismus is ; ő tehát kivételt képezne az objectiv és positiv törekvés általánossága alól. De Fichte én-je legkevésbé akar egyedi én lenni s az ő, valamint utódainak idealismusa nem a lét tagadása, még kevésbé kizárása a tudalomból, hanem inkább azonosítása a létnek és gondolatnak. Fichte bámulatos finom érzékkel tudta föllelni Kant bölcseletében a positiv elemeket s genialis módon tudott azokból egy mesteri egészet alkotni. Ha a bölcsészet azt arrogálja magának, hogy egy bevég zett kör legyen, mely mindent magába öleljen, ugy csak Fichte nyomdokain haladhat, mint ezt Hegel rendszerének bámulatos universuma megmutatta. Egészen más kérdés az, vájjon ez apriori construalása a létnek bir-e valami gyakorlati értékkel a megismerésre ; nem csalja-e magát az emberi elme, midőn szükségképeniséget követel annak, amit ő maga kigondolt, s hogy vájjon gondolkozásunk törvényei ellen nincs-e merénylet elkövetve, midőn az állítás és tagadás összekötésének utján keressük az igazságot. De legyen bár egy óriás tévedés a közös névvel azonossági rendszernek nevezhető bölcsészet, vagy szállíttassék le egy merész kísérlet értékére, puszta gondolkozás által megfejteni a lét titkát : az mindig dicsősége marad az emberi szellemnek s ha tovább nem fejleszthető is, megmutatta, meddig lehet elmenni egy bizonyos irányban, hol van az a magaslat, hol a magára hagyatott emberi ész megszédül. Kant többször hangsúlyozza a gyakorlati ész primátusát az elméleti ész fölött. Bármely részét tekintsük a „tiszta ész birálatá*-nak, ahol tevékenységről van szó, mindenütt rejtezik a háttérben valami, ami az érzeteket együttiség és egymásutániság alakjába köti össze, ami a tüneményeket kategóriák szerint rendezi, ami normát ád az emberi cselekvőségnek. Kantnál ez csak művész, ki az adott anyagnak alakot ad s az sincs állítva, hogy a tér, idő kategóriák alanya egy ugyanaz volna az erkölcsi törvényadóval. De nem közel van-e a gondolat, hogy az a tiszta én, mely nélkül tapasztalati én nincs, egyszersmind az akaró én ? Ezzel át van hidalva az elméleti és gyakorlati bölcsészet, a physika és ethika közt tátongó mélység. Az „itélő erő bírálatában* említett szemlélődő' értelem (intellectuale Anschauung), mely előtt összeesik az egész a részszel, az ok a céllal, a lehető a valóval, mely Kant szerint fájdalom nem jutott nekünk osztályrészül, szerencsésen egyesítené magában a szemlélő tehetséget és értelmet, mi a transcendentalis aesthetikát a logika mellett feleslegessé fogná tenni. Ha a tiszta én tevékenysége ilyen intellectualis szemlélődés, akkor gondolat és lét közt elenyészik minden különbség ; az, aminek értelmi szemlélődés által gondoltatnia kell, a létező s viszont. A Ding an sich hypothesisére nincs többé szükség, ha a nem-énre ruházzuk annak jogait, melyet a teremtő hatalommal bíró én cselekvősége hoz létre, — miért ? azért, hogy ismét cselekedhessék. Fichte rendszeréből okulhattak a gondolkozók, hogy az én puszta fogalmából nem lehet kimagyarázni azt, ami az énen kivül, s az énben végbe megy; kell valami az énen kivül levőt is elfogadni. Ilyenül kínálkozott a nem-én, csakhogy az Fichténél az énnek módusává lett téve, minden önállóságától megfosztva. Ezzel provocálva volt a realismus, mely nevezet alá foglalható szerintem nemcsak a Herbart rendszere, de Schopenhauer fél idealismusa is egy részről a benne található materialistikus elemekért, más részről, mert bár a tüneményvilág csak képzetnek van mondva, maga e képzet agy-termék, productuma annak a világösztönnek, az eredetileg létezőnek ; az egyetlen reálénak, az akaratnak. Közel állott Schelling is a realismushoz, de Spinoza befolyása nem tudta nála legyőzni a Fichtéét. Schellingnél a tiszta énből absolut én lesz, absolut identitása a subjectumnak és objectumnak, a gondolkodásnak és létnek. Tehát a nem-én egyenrangra helyeztetik az énnel, még a primogenitura kérdése is részrehajlatlanul döntetvén el az ikertestvériségben. A paritas kedveért a természet is megeleveníttetett, a szervetlen és szerves természet, történelem, tudomány, művészet egy-egy fokozattá lőnek a világfolyamatban; az egyéni szellem fejlődésében visszatükröződött a természet fejlődése és viszont. A közös vég : az egyoldalúságok kibékiilése s egyesülése az absolutban. Schelling dynamismusában Spinoza mechanismusa ugy volt már átalakítva, hogy csak egy rendszerező lángelme kívántatott mindezen elemeknek folyóvá tételére s egymásból levezetésére. A tiszta gondolkozás e mesterműve Hegel rendszere. A dialekticai gondolatmozgás fogalommá változtatott, fogalomból állított elő miudent. A hegeli eszme (néhol logos) is egysége az objectivitasnak és subjectivitasnak, a gondolatok egyszersmind objectiv viszonyok. Ordo et connexio rerum idem ac ordo et connexio idearum — amint Spinoza már régen kifejezte a hegeli logika alias ontologia alapgondolatát. Ebben minden mozzanat egy-egy kategória, melyek épen ugy mint Aristotelesnél s Krausénál nem pusztán subjectiv értelmi fogalmak, de lényegek (Wesenheiten), a valódiság lelkei, mindenütt uralkodó törvények s miat ilyenek a természet és szellem megkülönböztetésétől függetlenek. A belső ellenmondás, a tagadás által űzött egyszerű létfogalom örvénylő mozgása mind tágabb gyűrűkben forogván, végre magával sodorja a mindenséget, míg nem absolut eszmévé lesz. A philosophia eg> etlen tárgya az absolut eszme, melynek csak fel kell ismernie magát az ő meglétének különböző formáiban.