Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-10-17 / 42. szám

és dallam egyöntetűségét, lássuk most, hogy énekében az eszmetartalmat miként írja le rövid kerekdedséggel : Köznap reggeli ének a 66. Zsolt. nót. 1. Oh isten, a ki messze űzted Határinkról az éj ködét, S fénylő napod az égre tűzted, Hogy fusson, vesszen a sötét : Minket is sötét éjjelünkből Világos napra szólitál, Enyhültén, ujultan kelünk föl S állunk napod sugárinál. 2. S míg áldva nézzük napvilágod ; Beszíva édes melegét : Áthatja szívünket jóságod Mely áldva tart, vezetve véd. Szívünkbe mint virág jó földbe, A hála-érzelem kikél; Lelkünket öntjük mi elődbe, Mely ald, dicsér, a meddig él. 3. Oh te, ki annyi jóval áldád Gyarló világi gyermekid, Vedd kedvesen tőlünk a halát, Halld ajkaink igéretit : Hogy mint szívünk leghőbb érzelmi, Magasztalnak e reggelen, Atyai szíved kedvét lelni Lesz törekvésünk szüntelen ! Íme a reggeli ének ! Az eszmebőség, mely e három strófa keretébe művészien beillesztve van — bátran példányul szolgálhat sz. poétáinknak az ének szerzésénél ! Az evangeliumi keresztyén énekel istenének reggel! Annak, a ki elűzte az éj sötétjét fénylő napja által, s itt reílectál a lelki világosságra, a melyért naponként imádkozunk, s a melyre törekedni mindnyájunk erkölcsi kötelessége. A test, a lélek, a megújult, a fölnyilt szemek nem látnak egyebet, mint a mindenek atyjának örök jóságát a napnak fényesen szét-lövellő sugáriban. A megujult test érzi a napnak édes melegét, ez behat a szívre, mely ezen behatás következtében szinte érzi azt a jóságot, „mely áldva tart, vezetve véd.® Az ige, az ima, az ének az evangelmi termő földre talált, melyben „mint virág a jó földbe a hálaérzelem kikél,® s az első, a mit az ember isten iránti hálája kifejezéseül teszen, a páratlan szépségű bibliai kifejezés: lelkét önti ki az Ur elébe \ I. Sám. 1.15. Evangeliumi keresztyén énekel! ő neki tehát „saját erejének, érdemének nagyságát vetni-hányni* (108. dics. Losonczi István) nem szabad, hanem gyarló világi állapotát megismerve, kérni istent, hogy vegye kedvesen a mit adhat, a hálát, s atyai jóvoltánál fogva legyen kegyes és hallgassa meg az ígéretet, mit ajkaival mond el, de a mely az ő jóságával megteljesedett szívéből jő, hogy atyai kedvét lelni lesz egész életének törekvése, mely nem egyéb, mint az evangeliomi élet ! íme ez a sok minden : a sötétség elűzése, a napnak fénylő sugárai, a lelki világosságra gondolás, a megujult lelki-testi élet, az atyai jóság, mely áldva tart, vezetve véd, az evangeliom jó termő földe, a vallásos lélek legszebb virágának, a hálaérzelemnek kikelése, az áldás, dicséret, a lélek kiöntése, a földi gyarlóság megismerése, az emberi szívnek isten tulajdonául adása, a szent igéret, mind bele foglalva a költészet arany keretébe, s leirva rövid 24 sorba s elénekelve azon a dallamon, mely nagy zengéssel való örvendező éneklésre hivja fel az egész föld kerekségél, - ez az evangeliumi keresztgén reggeli éneke ! Tegyünk már most hasonlítást ez, és egy ugyan ily tartalmú — most használatban levő — reggeli énekünk, a 152. dicséret között, melyet írt a kedves emlékű Dr. Szentgyörgyi József, Debrecen városának főorvosa. Tagadhatlaxi, hogy ez éneket is a legerősebb vallásos meggyőződés lengi át, mely mindig előbbvalóknak tartja a lelkieket a testieknél; de mégis mily nagymérvű a külömbség ! miként — és minő hosszadalmassággal -— habár sok helyütt meglepő szépséggel számlálja elő istennek, hogy mit adjon, mit engedjen, miként oszlassa el lelkének tündöklő fáklyájával a velünk született sötétség sűrű ködéit ! Minthogy pedig e világon — e mulandóság helyén élvén — nemcsak lélek, hanem test is vagyunk; mint kér istentől apróra minden szükségeseket, kenyeret, csizmát, nadrágot stb. Mily külömbség! amott. Szász semmit nem kér egyebet, csak azt, hogy isten vegye kedvesen a hálát (egyebek úgy is megadatnak minékünk Mát. VI. 33,) is fogadja vagy csak hallja is meg az Ígéretet, hogy életét az örök jóságnak, Istennek szentelvén, az ő kedvét lelni lesz törekvése szüntelen ! Bizony ha az imára — az énekre is bátran el lehet mondani : „mikor pedig énekeltek, ne legyetek bőbeszédűek.® Csak két hosszú éneket óhajtanék az uj énekes könyvbe: egyik lenne a mostani 137 ik dicséret a „Miatyánk ®-ról szép, korszerű alakba öltöztetve, — másik lenne egy az úrjézus kínszenvedéséről szóló, az „O isten ki a törődött szívet meg nem utállod* (15. Nagy István) mély fájdalmú érzésével, de szebb ízléssel mint a „Jer lássuk az úr keresztjét* (167. Losonci István) irva. Ez a passionalis reminiscentia eleitől íogva meg volt a ret. istenitiszteletben, kezdetben maga az egész passió, (mely sok helyt majd a legújabb korig fentartá magát) úgy amint a Rákócy-Gelei-féle öreg Graduálban nyomtatva, — s a Nagy Dobszai és Kálmáncsai énekesekben irva található, — mellette rövidebb passionalis énekek, különösen a birtokomban levő Gönci-féle 1620-ik kiadásban (ismertetését Czelder „Figyelő*-je ez évi 3—4 füzetében közlöttem) levő „nagypéntekre való ének, melyben vagyon a Chrisztus kínszenvedésének Históriája,