Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-10-10 / 41. szám

nunk kell, és reformálnunk nem lehet. A protestantismusnak alapelvét képezi a folytonos reformáció, de a valóságban ez majdnem legyőzhetlen akadályokba ütközik. Ezért ^via dura* a protestáns lelkész életpályája. Mit cselekedjünk tehát atyámfiai, férfiak? Belenyugodjunk- e a változhatlanba ? rezignáljunk-e r s ha subjectiv hitünk ellenmondásba jön az egyház hivatalos hitével: elnémítsuk-e amazt, s ez utóbbit hirdessük ? vagy félrevonuljunk r Nem, ne tegyük azt, hanem reformáljunk, de legyen reformátori működésünk bölcs, óvatos és kitartó. Kövessük a legnagyobb reformátornak Jézusnak példáját, aki végtelenül tisztább világnézlete dacára is sok tekintetben alkalmazkodott kora népének felfogásához; kövessük Pál apostol példáját, aki a gyengéknek csak tejet óhajtott táplálékul nyújtani s csak lassan és óvatosan végezte reformátori működését. Reformáljunk ne forradalmi módon, kíméletlenül megtámadva egyházunk ős tanait, melyek iránt a nép gyermeki pietással viseltetik, várjuk be vagy várják be utódaink az időt, melyben majd nyilvánosan is felléphetnek az egyháznak azon tanításai ellen, melyek nincsenek többé összhangzatban az általános míveltséggel. De ne várjuk ezt az időt tétlenül, munkálkodjunk szerényen és serényen — nem annyira nyilvánosan, mint inkább saját tűzhelyeinknél, saját népünk között. Legyen minden protestáns pap saját gyülekezetében reformátor, hitjavitó. Hogy pedig a lelkésznek reformátori működése sikeres legyen: szükséges volna, hogy a vallást ő tanítsa az elemi iskolában — legalább annak felsőbb osztályaiban, — mert a tanítónak nincsenek theologiai ismeretei, neki nem volt alkalma végig tanulmányozni az ujabbkori bölcsészetet és theologiát, s így vallástanításában nem mozoghat szabadon, kénytelen a hittantételek betűihez ragaszkodni, s a legtöbb esetben beéri azzal, hogy a kátékat egyszerűen beemlékelteti, aminek következménye az, hogy a gyermekek nem szokván hozzá vallási tárgyak felett önállóan gondolkodni, felnőtt korukban vallásosságuk gépiessé lesz, hasonlóvá a farizeusok és Írástudók betűvallásához. Csak a kellően képzett lelkész volna képes a vallástudomány betűibe életet adni i s elavult hitformák helyett a Jézus 'tiszta vallástudományának ismeretére vezetni a növendékeket. Nem kellene azért a symbolicus könyvek tartalmát elitélnie, kárhoztatnia s megbotránkoztatni a növendékeket és szülőiket. Valamint Krisztus — amint nyiltan vallotta — nem azért jött, hogy a törvényt lerontsa, hanem hogy betöltse azt: ugy a reformáló lelkész sem rontaná le vallásoktatásánál egyháza symbolumait, hanem betöltené azokat, lelket öntene a holt betűbe, életet adna a száraz hittantételekbe s azt mívelné, hogy a gyermeknövendék nemcsak megtanulná hite tárgyait, hanem keblébe fogadná, mélyen átérezné, önálló szabad meggyőződésképen vallaná és követné azokat. Az önmaga által megvetett alapon tovább építhetné a reá bízott ifjú sereg lelkét a confirmációi oktatásnál, melyre bizony sokkal több gondot és időt kellene fordítani, mint a mennyit jelenleg legtöbb lelkészeink fordítanak. Az ekkép elkészített, s nem annyira a dogmák elavult formáinak ismeretében, hanem a Jézus tiszta szellemében nevelt ujabb nemzedék bizonyára fogékonyabb lenne aztán a templomi igehirdetés iránt is, melynél az igehirdetőnek szintén nem annyira a betűre, mint a szellemre kellene a fősúlyt fektetnie. Avagy építhetné-e a lelkeket az, ha például a lelkész nyilvános prédikációban a szentháromegység dogmáját akarná száraz, doctrinár módon bebizonyítani, vagy az eredendő bűnről, a praedestinátióról, a testnek feltámadásáról sat. szóló hittantételeket, az ágostai vagy helvét hitvallás vagy a concordiae formula egyes cikkeit választaná elmélkedése alapjául ? vagy ha az evangyéliomi csudák valóságos és szószerinti megtörténte által igyekeznék a Jézusba vetett hitet megerősíteni ? Én azt hiszem, hogy ha a tiszta vaUásbölcsészet s theologiai és történelmi kritika világánál tanulmányozzuk a Jézus isteni evangyéliomát s megértve annak szellemét — ezt vesszük elmélkedésünk tárgyául, s a vallást nem annyira az egyes hittanok megismerésében és elhivésében' hanem a valódi jézusi szellem magunkba fogadásában és életünkben nyilvánulásában keressük; sokkal jobb szolgálatot teszünk a vallásosságnak, sokkal jobban betöltjük hivatásunkat, mintha kritikai és bölcsészeti ismeret nélkül, készpénz gyanánt fogadva az egyházfelekezet hivatalos hittanát, annak fejtegetését tekintjük az igehirdetés lényegének De helytelenül cselekszik az a lelkész is, aki 81*