Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-09-12 / 37. szám

zat menetében minden szavazásnál meg van a nagy zökkenés, mely mindig csak kart és kárt okoz. De térjünk át már olyan panaszokra is, melyek az e. m. jkönyvben nincsenek ugyan, hanem — fájdalom — az életben megvannak. III. Mielőtt átmennénk az előző cikkben jelzett pontokra, melyek az e. m. jkönyvben nincsenek ugyan, de fájdalom — az életben megvannak, még némi megjegyzést kell tennünk a legelső jkönyvi pontra, melynek nem egy különös passusa, az t. i., hogy „hat évre választott főgondnok sehol sincs*. Sokat gondolkodtam én a felett, miért hogy a mi kegyes főpásztorunk ily intézkedést óhajt életbe léptetni ? Eltekintve a prot. egyházigazgatás egyik főtényezőjétől, hogy t. i. a világi elem hason részt vegyen abban, az életből találtam erre egy meghatón szép példát. Egyszer ugyanis egyik dunamelléki varosban egy kedves barátunknál barátkozánk, ki a helybeli ág. hitv. ev. atyafiak helyi felügyelője volt. Egyszerre csak harangkongatást hallunk. Tűz volt, és épen az ev. papház közelében. Az én kedves barátom háza tetejébe is bele kapott a tűz, melyet szerencsésen elöntöttek ugyan, de ő saját káraval nem gondolva, megfogta kezemet s így szólott: a papház ég, a pap nincs itthon, a kulcsok nálam vannak, jöjj, az anya-és jkönyveket s a pecsétet hozzuk ide az én pincémbe. S csakugyan a nevezett tárgyakat szerencsésen kihoztuk az égő paplakból. Alkalmasint ilyen főgondnokokat akart a mi kegyes főpásztorunk mi nekünk is provideálni. De ez nálunk nem megyen ; két-három egyhazat kivéve nincs rá emberünk, annyival kevésbé, mert nálunk a gondnoki hivatalt is — és ez nincs már benne a jkönyvben — annyira megrontotta a mi örökös restauratiónlc, hogy a gondnokválasztás a legnagyobb mizéria lett egyházainkban, s csakis a büntetési statutum alkalmazásától való félelemnél fogva kaphatunk gondnokokat. Igen, mert először is nálunk az örökös restaurálok intézkedésénél fogva a pap, tanitó s egyház számára kötelezett közmunkát a gondnoknak levén kötelessége kiparancsolni s mellette napokat tölteni, igen természetes, hogy a gondnoknak roppant sok dolga van; másodszor pedig a nép mindenkit egyaránt közösen kötelező tehernek és többé nem érdem szerént való megtiszteltetésnek tekintvén ezt is, sok helyen a szó teljes értelmében sorba megy a gondnokság, s mindenféle rongy ember bejut abba. Előttem legalább buzgó esperesünk szent bosszankodással említé, hogy X-en egy notátus lókötőt talált visitatiókor gondnokul, s midőn e felett indignatióját fejezé ki, az illető gondnok maga mondá : már biz édes nagytiszteletü atyám uram, én ilyen ember s épen nem ebbe a hivatalba való vagyok, de rám került a sor, hat csak csapjon ki, még meg is köszönöm. Hanem most engedjétek meg nekem, szivembőllelkemből szeretett társaim, egyházi főnökeim, és higyjétek el, igazat irt rólam az én ismeretlenül is szeretett paptársam Jezsovics Pál, midőn felőlem azt mondá, hogy „Vigilnek legjobban fáj, ha őrállomásán olyasmit vesz észre, mit ostoroznia kell.* Nyilt, őszinte, tiszta lélekkel mondom, semmi más nem iratja velem e sorokat, mint imádott egyházam javának, a közerkölcsiségnek, s megbecsülhetetlen kincsünknek a protestáns autonómiának előmozdítása. Én űrállomásomon olyasmit vettem észre egyházi közéletünkben, mely a szégyen keserves pirját löveli arcomra, az erkölcsi megkárosodás érzetét önti lelkembe, mely csúfsággal, cudarsággal vádol mindanynyiunkat. Kimondom, ha kővel dobáltok is agyon érette, hogy veszedelmes idegen elem tolakodott az örökös restaurálás közben egyházi életünk egyik legféltettebb szentélyébe. Mig ti éveken keresztül vívódtatok az e. megyei hivatalok betöltésén, eljött éjnek idején az evangéliumban említett konkoly hintő sátán, és elhinté a konkolyt. Tudjátok jól, mi ez, tudjátok, hogy idegen vallású megyei tisztviselő rak, tesz, választat egyházainkba papokat. Olvastátok-e Baksay Sándor elbeszélését Horváth Ádám uram életéből a „Házi kincstár*-ban, midőn a nagy hatalmú viceispán és consiliárius Petrovszky, deresre húzatta a papja ellen torzsalkodó nyakas kurátort, az X-i pap udvarán ? Hallottátok-e, mit cselekedett a nagy hírű esperes Hajnal Ábel küldöttje, egy itju pap ott lenn a granicsárok közt, Debelliácsán a compagniecommandánssal szemben, midőn az is az egyház gondnokát a reglamán szerént megakarta a század szine előtt botoztatni ? Keményen tiltakozott prot. autonómiánknak ily durva megsértése ellen. És az a nagy hatalmú úr, a bot alatt növekedett Hauptmann megretirált az evangéliumi szellemű ifjú pap előtt. Még a legfeketébb képzelgés se tudja velem elhitetni, hogy ti rosszak volnátok. Nem édes atyámfiai, a rendszer rossz, amelyen haladtok. Nincs rendes állandó vezértek, rövid időközönkénti változásnak van kitéve az a hajdan díszes, és mindenkor nagy fontosságú esperesi állás. Ez a bajok legfőbb kútforrása. Ismét mondom : ne kárhoztassátok Vigilt, hogy ezeket palam et publice elmondja. Én nem tudom elfeledni azt soha, hogy a prot. autonomia éltető levegőjében születtem s töltém ifjú koromat ép azon szomorú években, midőn az az örök kincsünk a legkegyetlenebb hatalom által fegyverrel foglaltatott le; én nem tudom azt elfelejteni sohase, hogy egyik ősöm a'templomkulcsot övébe elrejtve, karddal kezében állott ki az X-i templom ajtóba, a prot. templomokat nagy sereggel elfoglalni járó barátok elé. Az örök Isten szent nevére mondom, nem személyeket, nem egyéneket bántok, bolygatok. A mi rosszat őrállomásomon észre vettem, és a melynek valódi keserves létezéséről tapasztalatilag megbizonyosodtam, azt ostorozom, s aggódó lélekkel figyelmeztetlek mindnyájatokat, hogy ime sok apró mizériákból mily óriási mizériák nőttek ki egyházi életünk féltve féltett mezején. Dixi et salvavi animam meam ! igil.