Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-01-18 / 3. szám

.szabadon való felléphetése az átalakítás megengedésében és a választhatás megadásában is fog nyilatkozni, c) A közösség alapelve. Az isteni tisztelet a vallásos érzelmek közös nyilvánítása és az Istennel való közösségben közös épülés lé. vén, természetes, hogy a közös hitnek közös gyakorlata lesz, és ennélfogva minden egyes cselekvényben tárgyi és személyi közösséget fog igényelni. A hitnek a liturgiában való kinyilatkoztatása, mint hitvallomás és ima fog szerepelni összefüggésben a múlttal és jövővel. Ezek hangja a gyülekezet hangja lészen, és legyen is, mert már külsőleg is sértő a szemre, ha a gyülekezet mint egy tömeg, esetleges sokaság tűnik elő, a helyett, hogy nem és kor szerinti csoportosításban az egységes gyülekezetet tüntetné fel különféle tagjaiban, az egységet a sokaságban ; de annál visszatetszőbb és az isteni tisztelet lényegére nézve annál sértőbb, ha a liturgus maga beszél és cselekszik s talán az önállóan működő chorus is, mint külön szereplő fárasztja a gyülekezet figyelmét-A gyülekezet isteni tiszteleti életében a váltakozó : liturgus, liturgus és gyülekezet, chorus és gyülekezet által végzett egyes cselekvények, alkatrészek, közös ének, közös felállás és leülés, tehát a „zoiviovia' a közösség 'cselekvényei azok, melyek ezen életnek elevenséget és lélekemelő épitő hatást biztosítanak. Azért rendelte az üdvözítő az úr vacsoráját is, mint a hívőknek vele és egymásközt való közössége magasztos ünnepét, és nincs semmi a mi oly nagyon ellenkeznék a keresztyén isteni tisztelet lényegével, mint a magános mise. Az ének, az ima s a beszéd szövegének választásánál is kell, hogy a liturgus ezen közösségre mint alapelvre legyen figyelemmel mindenkor, tehát olyan imát, éneket, szöveget válaszszon ott, a hol a választás meg van engedve, és olyat mondjon ott, a hol az megvan rendelve, melynek érzelmei, gondolatai, tehát egész tartalma a gyülekezet szívét, lelkét mozgatja, s melyet az mar mintegy előre vár, előre át él (péld : a sátoros ünnepeknél.) d) A rend alapelve. Az isteni tisztelet egy közös cselekvény ; egy gyü. lekezet közös cselekvénye csak úgy képzelhető, ha az bizonyos törvények, szabályok szerint történik. A cselekvények szabályozása rendet szül, a rend személyi és tárgyi. A gyülekezet a kegyelmi ajándékoknak, az igének és a szakramentomoknak kezelője, de ezeket adminisztrálni megbizottaira hagyja. Az összhangzás és a komoly méltóság csak így tartható fel. Ezen személyi rend tehát követelmény, nem kevésbé az a tárgyi rend is. Az egyes mondatoknak, az imának, az érzelemnyilvánitásnak hosszabb vagy rövidebb tartama, a hálaima és a könyörgés, az ének és a beszéd, a bűnbánás búja és az öröm váltakozása, ez oly lélektani követelmény, mely az emberi lélek nyilatkozatainak törvényeiben leli alapját és magyarázatát. Az egyház életének, a vallásos életnek egymásutánja az alaptények, Krisztus élete tényei emlékének egymásutánja is rendet (az egyházi év rendjét) fog követelni. Ez az élet logikája, a lélek vallásos érzelmeinek logikája pedig abban lesz szemlélhető, ha az isteni tisztelet csendes áhítattal, önmegalázással kezdődik, mely aztán rögtön átmegy a magasztosságba, melyben az úr utáni vágy, a vallásos kielégités, kérő és hála ima, az „uram légy irgalmas* és „halleluja,* a „dicsőség a magasban* váltakozik, a hódolat bemutatása és az áldás várása jelentkezik és az egész egy megnyugtató áldással végződik. e) Az ünnepiesség alapelve. Az eddig említett liturgikai alapelvek mind az ünnepnek eszméjéből folynak, és mindezek az isteni tiszteletnek ünnepiessége megalapítására hatnak is, de magokban véve még kevesek arra, hogy azt megalapítsák, mert azok folyománya a rendezett közös szabad cselekvény, vagy művészi előadás, játék (vagy természeti isteni tisztelet) vagy politikai ünnepély is lehet. A hétköznapi foglalkozástól való, a munkától való visszavonulás, az ünneplés, ha ezen negatív vagy azon positiv jellegében, melyben mint a fellelkesült érzelem cselekvősége jelenik meg, tűnik is elő, magában véve még kevés és csak akkor lesz igazán ünneppé, ha az illető ünneplő a hittel az Istennel való közösség érzelmével van eltelve és cselekvényeiben ezen hitének, ezen közössége érzetének ad kifejezést. A rendellenest, szabálytalant, tömegest, nyerset, már maga a játék sem tűri, annál kevésbé tűri azt az ünnepély, az ünnep pedig legkevésbé. Arcjáték, hang, szó, beszéd, tett, mindez az ünnepben ahhoz méltó komolyságban kénytelen megjelenni, a nevetés, sírás, arctorzitás sérti az ünnep szent fenségét, mert itt mindennek, mint a közérzület kifejezésének kell szerepelnie, és mint ilyennek s a vallásosság hű képének, tehát az Úr átérzett, tiszteletet parancsoló jelenlétéről való tudatnak, és a benne és általa való megszenteltetésnek kell feltűnnie, s így ezeket csakis az áhítat fejezheti ki személyes közérzületben, mert az áhítat az emberi szívnek közvetlen, de öntudatos élete az Istenben, az egyes egyéni öntudatnak elmélyedése a végtelenbe az embernek teljes odadása Istennek. Ebből folyólag minden passivitás és elkülönzöttség is, mely a különféle egyénekegyesülete egységét zavarná, ki van zárva. Az ünnepiesség elve tehát negatíve kifejezve méltóságnak, positive kifejezve, egyszerűség s magasztosságnak, tehát fenségnek nevezhető. Uörk József,