Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-06-13 / 24. szám

talnok és hoszszú időt élt kegyes öreg, méltán megérdemli, hogy e becses lapok hasábjain néhány sort szenteljünk emlékének. Kovács Mózes született az 1789-ik évben Beregmegye Rákos községében, hol atyja szinte lelkész volt ; iskolai pályáját a sárospataki főiskolában kitűnő szorgalommal folytatta, s mint esküdt diák 1814-ben bevégezte. Ekkor Beregmegyébe a tarpai rektóriára vitetett ki tanítónak, mely minőségben 3 évet töltött; ezután mint segédlelkész ugyanott az akkori beregi esperes mellett szinte 3 évig szolgált. E minőségben érte őt a csekei ref. egyház megtisztelő bizalma, s innen hozatott át az 1820-ik év tavaszán Szatmár megyébe, Cselcébe, mely még akkor a többi tiszaháti egyházakkal együtt a beregi egyházmegyéhez tartozott. Itt hirdette ő az Úrnak igéjét több mint fél századon keresztül lankadatlan buzgósággal. Itt érte őt az a szép szerencse is, hogy a halhatatlan emlékű nagy Kölcseyvel személyesen megismerkedhetett, vele szívélyes viszonyba jöhetett; aki őt mindvégig kedves papjának tartotta, s a kinek kedves körében — mint tőle többször hallottam — sok kellemes órát töltött. Széles ismeretű tudós pap volt; a latin, görög és német nyelveket teljesen bírta, a francia és angol nyelvvel a derék Kölcsey Ferenc társaságában ismerkedett meg. A régi klaszszikusok munkáit jobbára könyv nélkül tudta, melyekből magam is sokszor hallottam tőle idézeteket; egyedüli élvezetét még öreg napjaiban is azoknak olvasgatásában találta. A külvilággal s az élet bajaival keveset törődött, egyedül hivatalának élt. Igazi hű szolgája volt az Úrnak; reá nézve a templomba járás sohasem volt teher, sőt az volt legkedvesebb foglalkozása; ez volt oka, hogy segédet agg napjaiban a 60-as években is csak hallgatóinak sürgetésére fogadott maga mellé. Híveinek valódi lelki atyjuk vala; kik hozzá bajaikban bizalommal fordultak: azoknak mindig szíves készséggel szolgált tanácscsal, útbaigazítással; a betegeket szorgalmasan felkereste, meglátogatta, s azokat nemcsak lelki vigaszszal, de sokszor még házi gyógyszerrel is ellátta. Hallgatóinak szeretetét és tiszteletét mindvégig teljesen bírta, a minek eléggé fényes tanújele azon hálás kegyelet és tisztelet, melyszerint őt oly hoszszú időig — a mi ma már csaknem példátlan eset — fél századnál tovább engedték közöttük békében, háborítianul élni. Erdemeiről az egyházmegye sem feledkezett meg, s az 1837-ik évben a tanácsbírói hivatallal kívánta megtisztelni; mely hivatalában is folyvást buzgó, részrehajlatlan és igazságszerető volt. Abban az időben a leendő lelkészeknek kápláni vagy bekebelező vizsgát még az egyházmegyén is kelletvén tenni : e vizsgán is egyike volt a részrehaljatlan és szigorú censoroknak ; a zsidó és görög nyelvből rendesen ő volt a kérdező. Tanácsbírói hivataloskodásában az akkori hírneves esperes György József — egyik kedves barátja — az egyházak látogatására többnyire őt vitte magával, mint a kinek igazságszeretetéről teljesen meg volt győződve. Az 1848-ki mozgalmas időben az egész tisztikar lemondván : ő többé hivatalt nem vállalt. Életének hátralevő napjait egyedül lelkipásztori hivatalának kívánta szentelni. S így vezérelte az Úrnak nyáját fáradhatlan hűséggel és lankadatlan buzgósággal egész az 1877-ik év tavaszáig, a midőn is érezvén már lelki és testi erejének gyengülését : övéinek kérésére, egyik kedves unokájának férje, — a mellette 7 évig segédkedett jeles ifjú Gönczy Kálmán javára feltétlenül lemondott és teljesen nyugalomba vonult. E lemondásra nehezen határozta el magát, mivel a halandóság törvénye előtte lebegett, hogy t. i. az öregnek meg kell halni, — az ifjú pedig meghalhat, s hátha még a fiatal utódot neki kell eltemetni! És fájdalom ! a szomorú sejtelem csakugyan valósult. Gönczy Kálmán alig öt hónapi rendes lelkészkedés után ifjú nejének, 3 neveletlen kis gyermekének, az általa táplált öreg nagyapának, kedves apának s nagynénjének megsirathatatlan veszteségére jobblétre szenderült. E gyászesettel a számos tagból álló árva család gyámol nélkül maradt. Az egyházmegye e fájdalmat az által kívánta némileg enyhíteni, hogy elhatározta, mi szerint a lelkészi testület agg nesztorának a csekei egyházi elöljáróság az ottani rendes lelkészi fizetésből, halála évének végéig, évenként 23 köböl búzát, 3 öl fát és 23 o. é. forintot tartozik beszedni és átszolgáltatni. E kegyeletes jótéteményt az idvezűlt nem sokáig élvezhette, mert a folyó évi május hó 25-én estveli 10 órakor néhány napi szenvedés után földi életét bevégezé. Temetése 27 én délután 4 órakor a szomszédos vidéki lelkészek, s igen nagy számú közönség részvéte mellett tartatott meg. A gyászoló háznál nt. Beczkes József tiszakóródi lelkész s egyházmegyei tanácsbiró mondott megható imát, a sírnál pedig egyik őszinte tisztelője, Sipos Károly milotai lelkész, tartott jól átgondolt érzékeny búcsúbeszédet. Az egyházi beszéd, mely a templomban lett volna tartandó, a gyászoló család óhajtására bizonyos okok miatt elmaradt. A temetésnél felmerült minden költséget az egyház kívánta viselni. Elhúnyt tehát a tisztes népvezér; meghalt az öreg Mózes; nem vezérli többé a hívők seregét az evangyéliom tiszta kútforrása felé. Elsiratták árván maradt gyermekei, unokái és ártatlan apró dédunokái; elsiratták egykori hívei és tisztelői, s az ártatlan nemes lélek porhüvelyét letették pihenni a sír sötét üregébe; s most már a dicső emlékű Kölcseyvel együtt nyugosznak a csekei csendes temetőkertben. Legyen könnyű a föld a nemes hamvaknak, s a béke angyala őrködjék felettük ! K a lós Pété r, ref. lelkész. Felelős szerkesztő és kiadó tulajdonos : IDr. Ballagfi Is^JIor. DEUTSCH M.-féle művészeti intézet Budapest.