Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-01-18 / 3. szám

Halász S. Magyar nyelvtan. Kosztka Gy. Vezérkönyv a magyar feladványok kidolgozásához. 1875. Stojanovics. Magyar nyelvtan. „ „ olvasókönyv. (Aigner). (Folytatása következik). Közli Békési Gyula. TARCA. Levelek Vigilhez. II. Kedves tisztelendő úr! Szeretném e levelemet nem a magunk mentegetésére, hanem a baj okainak kutatására használni fel, hogy a véleményem szerint foganatos gyógyszert is megemlíthessem. Mert a baj (ha kisebb mérvben is) kétségkívül meg van, csakhogy nem az az orvossága, a mit ön praescribált. Mert engedelmet kérek, de még ha azt mellőzöm is, hogy a hangot se méltóztatott eltalalni, melyen a lecke tartva van : maga az eszköz oly szerencsétlenül van választva a nemes cél elérésére, hogy inkább art, mintsem használ. On épen úgy tett, mint az a tanitó, a ki vesszővel akarja tanítványába a tudományt beleerőszakolni a helyett, hogy abban a kedvet igyekeznék felébreszteni a tanulás iránt. On tudja, mi az az „ismeret-szomj*. Tudja, hogy a kinek lelkét ez epeszti, annak nem kell biztatás, mert az úgy van, mint a Nilus forrását kutató, folyvást előbbre tör s minden lépés, melyet a szomját enyhítni vélő titkos forrás felé tesz, édes örömet áraszt szivére. Pedig azt a forrást nem fogja elérni soha, mert annak kútfeje maga a „Tökéletesség*. Ezt a szent szomjúságot, ezt a többről többre sarkaló titkos erőt nem bírja mindig és mindenikünkben az iskolai nevelés felébreszteni s így támadnak aztán papi ifjuságunk seregéből olyanok, kik a papi hivatalt tekintik egy olyan mesterségnek, melylyel az ember kenyeret keres. Ezek azok, kik ha egyszer hivatalba jutottak, nem birjak belátni, hogy ugyan miért kelljen nekik még tovább is tanulniok, mikor abból nekik úgy sincs semmi hasznuk. Oh balgatag Galaták, kik feleditek, hogy a léleknek nem mindig az az eledele, a mi a testnek is használ. Az ilyeneket csak sajnálhatja ön, de neheztelnie rájok nem lehet. Nem ők az okai lelki szegénységüknek, hanem a körülmények, mik leikök jobb tehetségeit életre kelteni nem tudták. Mert könnyű önöknek kedves tisztelendő úr ! . . . azaz hogy nem önöknek (kik mint mult levelemben mondottam, egy cseppel sem jobbak nálunknál), hanem könnyű volt azoknak, akik tőlünk visszafelé számítva, hogy úgy mondjam „harmadkori képződmények*. Értem azokat a nagyon öreg papokat, a kik közül csak itt-ott üti még föl egy-egy galambősz fejét, mint a pimpó a mezőkön, ha elvirágzása után megfehéredett és boglyo. sodott. Olyanok mint a pehely, egy könnyű szelecske már nekik csupán s azonnal légbe foszlanak. Es ezek a pehelypapok mégis fiatalok — lélekben. Valahányszor látom őket, mindig eszembe jut a mese az egyszeri királyról, ki sok fáradság, vesződés között az „örök ifjúság* vizéhez hatolva s abban megförödve, sohasem tudott megvénhedni többé, hanem megmaradt vidám kedélyű, deli fiatalnak. Ezek a galambőszen is fiatal papok jartak az örök ifjúság vizénél; lelkök fördött abban a csoda forrásban, mely azután az egész emberiség közkincse lett s a világ „klassikai irodalom* néven ösmeré. Ezek a galambősz papok álltak a bölcsek gondolatainak mélységei felett s keblök hullámzott a nagy mesterek édes énekén.Ok látták sírni Ovidot, hallottak mennydörögni Cicerót, lantot verni Hómért. Ok jártak Horáccal az óda szárnyain s mint a harmat hullott szívökre Szokrates bölcsesége. Es hol vannak azok a dalnokok, hol ama bölcsek, akiket a mi lelkünk szeret. Sehol. Mert azokat mi velünk elfelejtették megismertetni és megkedveltetni. Azoknak a galambősz papoknak, mikor gymnaziumba jártak, kezökbe adták a kulcsot ama gazdag szellemi kincstárhoz s mikor ezzel a kulcscsal abba a kincses házba benyitottak, lelkök megittasult a gyönyör-1 tői, mit a mesés drágaság látása okozott. Igen! ők tudtak latinul s az nem az ő érdemük volt; ők élvezhették a klassikusokat s az az ő szerencséjök volt. Mi nem tudunk latinul s ez nem a mi bűnünk; ! mi nem élvezhetjük a klassikusokat s ez a mi szeren| csétlenségünk. Nekünk nem adták a kulcsot kezünkbe e kincsekrejtekéhez, hogy magunk kinyissuk, sem tanáraink nem nyitották fel a rejteket előttünk, hogy oda bevezessenek, hát hogy gyönyörködhettünk volna olyasmiben, a mit ! nem is láttunk. Mi csak fordítottunk sokat és tanultunk I „füstöst* sokat — 8 esztendeig. Ettől a füstös tanulástól nem értünk mi megismerni sem Horácot, sem Cicerót sem a többi óriásokat. Mi csak annyit láttunk, hogy a tengernek tükre is szép, de hogy e tükör alatt mily csodás világ van, mily sokfélesége a teremtő erőnek, arról nekünk nincsen fogalmunk. Oh a hogy ma tanítják a klassikusokat, az igazán klassikus. Mi még a 7-ik, 8-ik osztályban is (pedig itt már csak nem ez lenne a cél) nyelvet tanultunk és nem irodalmat, szót és nem gondolatot, rideg szabályt és nem meleg lelkesedést. S a halhatatlan eszméknek ezért nem pattanhatott egy szikrája sem lelkünkbe át, hogy ott tüzet fogva, majdan | langokban törjön elő. S mikor aztán kellőleg megutáltatták velünk Hómért Horáccal egyetemben, mikor kitombolta magát szivünkörömében a felett, hogy semmiféle klassikus füstös tanulással többé nem kell vesződnie : átléptünk az akadémiára, hogy hallgassunk theologiat. Átléptünk a nélkül,