Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-01-11 / 2. szám

ki, különben a lelkészi kar tudomány szomja miatt ez a világosság örökre véka alatt maradhat. Miért, hogy olyan kevés lelkész igyekezett az idősbek közül e hézagpótló munkát megszerezni magának? Mentségökre nem igen hozhatnak fel semmit, mert én részemről azt nem fogadnám el mentségül, hogy ha a fiatalok megvették> hát jól tették, úgy is nekik lesz arra szükségök és nem az öregeknek, kik már kiilömben is eleget tudnak. De azt is hiszem, hogy egy valódi művelt prot. papot, ki megszokta szellemének is épen úgy megadni a rendes táplálékot, mint testének: késő napjaiban is érdekelni fogja az, hogy mi módon gondolkoznak mások oly dolgok felől, melyekkel életében egyszer másszor ő is foglalkozott s egy jól irt munkának olvasása kell, hogy neki koporsójáig mindig lelki gyönyörűséget szerezzen. S ha hozzá még a magyar protestantismusnak szerelme is lelkesíti s annak becsületét is szívén hordozza, bizonyára nem fog késlekedni, még aldozatot is hozni oly törekvés mellett, melynek célja épen e becsület fentartása s talán fényesebbé tétele. 3) A protestáns egylet „theologiai könyvtar* címen vállalkozott nekünk tudományos irodalmat teremteni s elvonni fejünkről azt a nagy gyalázatot, mely miatt egy művelt külföldi protestánsnak szemébe nézni nem mertünk. Mily vállalkozás s mily hallatlan közönyösség a mi részünkről ! E sokat igérő vállalat is ma-holnap a sárospataki füzetek sorsára jut. Előfizetői egymásután szökdösnek el s a kik még hűek maradtak hozzá, azoknak is a java része sovány káplánokból s legatiókon tengődő papnövendékekbó'l telik ki. Hogy pirulnánk, ha ezt megtudná valaki. 4) Egyházi lapjainknak is annyi a megrendelőjök még módosabb papjaink közül is, hogy lassan-lassan megtanulják a koplalást, ha ugyan egy szép reggelen a kulcsot be nem adják. Nemde uram, oly szomorú jelenségek ezek mindannyian, melyekért nem csupán a fiatal papokat lehet pellengérre állítani s a melyeken előbb-utóbb valahogyan segíteni »muszáj*. Hiszen ha tréfálnom illenék egy ilyen levélben, melyet magamnál idősebb emberhez intézek, én mindjárt meg is tudnám mondani, hogy kell a bajon segítenünk. Akkor azt javasolnám én is Jókaival, hogy ha már csakugyan annyira rusticus emberek vagyunk, mint állítjuk, ne kész pénzzel, de nyers terménynyel fizessünk : pl. Mitrovics úr adhatta volna egyházi szónoklattanát darabonkint 2 sódarért vagy egy véka kukoricáért; Hörk úr most megjelent katechetikáját egy köböl korpáért s így tovább, a többi tudományos munkákat is. Az egyházi lapoknak, folyóiratoknak pedig ütni kellene a dobot, verni a réztányért, harsogtatni a jerikói kürtöket minden negyed év elején s igérni tücsköt, bogarat, csodálatra méltó tudósításokat az e. megyei gyűlésekről, érdekfeszítő polémiákat, soha nem hallott skandalumokat Erdélyből, minden számban cikket Bierbrunner Gusztávtól, melynél ezután is főtekintet lesz arra, hogy a cím latinul és ne magyarul legyen, stb. stb. Ezekhez járulna aztán kedvezményképen minden számnak utolsó levelén egy úgy nyomtatott regény, hogy azt ki lehessen nyírni s majdan együvé köttetni, továbbá még nagyobb kedvezményűi egy olyan francia regény, mely borzadalmasságban minden eddigit felülmúl s mely sehol a kontinensen még eddig meg nem jelent, még Franciaországban sem. Legeslegnagyobb kedvezményűi s legutoljára pedig igérni lehetne egy már megjelenése előtt közfeltünést keltett közkedvességü művészünk Jankó János által festett s a bécsi leghíresebb intézetben sokszorosított olajnyomatu képet, eme pikánsnak látszó címmel: »Mit csinál a pap mikor semmit se csinál Ha illenék mondom, hát ilyen javaslattal állanék elő. Sőt még azt is merném indítványozni, hogy az egyházi munkák kiadói tartsanak szintén lépést a korral s öntsék el ügynökökkel az országot, a kik ne tágítsanak egy pap mellől sem addig, míg az valamire elő nem fizet. Ehhez az indítványomhoz azonban kevesebb reményem van, mint az előbbiekhez, mert azt nekem senki se fogja elhinni, hogy minket a legbecsesebb, legszükségesebb, mondhatni kenyértudománynyal foglalkozó művek megvételére is kapacitálni kell. Cinke István. Ének.*) LXXXIV. zsolt. nót. Oh mindenütt jelenvaló, Földi szemmel nem látható Örök isten, változhatatlan Nézve kezed alkotásit : Bölcseséged ott világit Kicsinyekben és a nagyokban. De nem ér föl ez a lélek. . . Hiszek benned és remélek ! A magasság és a mélység, Világosság és sötétség Téged dicsér, oh véghetetlen ! Téged az ég csattogása, Fülemile csacsogása, Bujdosó vad a rengetegben Rezgő harmat, zúgó tenger. . • Én is szegény gyarló ember. Szárnyad alatt van, oh Felség ' Ez az egész nagy mindenség. Pályájokon szép rendbe mennek, Látsz te mindent: fát, virágot, Porszemet és száz világot ; Pásztora vagy sok remekednek Nyugton kelek, békére fekszem : Szemöldököd őriz engem. Érhet, uram 1

minden érhet, Ostorozhat ez az élet : Nem csüggedek el sok bajomban. Bízva nézek föl az égre. *) Mutatvány szerzőnek közelebb megjelenő ujabb költeményei bői. Ara fűzve 1 frt, díszkötésben 2 frt Az előfizetések szerző lakására (Budapest, VIII ker futó-utca 45 sz.) küldendők.