Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-03-14 / 11. szám

Míg még nem késő ? E lapok hasábjain mostanában hosszas s ha nem is egészen meddő, de kevés gyakorlati hasznot eredményező viták folytak e nagyfontosságú kérdés fölött: Jiol a baj?* Vitatkoztak pro et contra, egyik szelídebben, másik hevesebben s az ügy még most is eldöntetlenűl áll s fog allani mindvégig, mert itten az egyéni nézetek örökösen szét fognak ágazni. Ne vádoljuk egymást, ne keresgéljük a levegőben a mérges miasmát, mely a vallási buzgóságot kiöléssel fenyegeti. Ne mutogassunk ama lapok közleményeire, melyek hitből, egyházból gúnyt űznek s a nép keze ügyébe esnek, egyes röpiratokra, melyek az egyházi intézmények tarthatlanságát prédikáljak, ne a sáppadt arcú nyomorra s ínségre, melynek posvanyában a józan hit nemes virága könnyen hervadoz s csak az értetlen vakbuzgóság bogácskórója sarjadozik buján. Ezeken mi úgy sem segíthetünk. A sajtó szabad; a nyomort nem enyhíthetjük, nem önthetjük uj mintára egymagunk a megbomladozott társadalmi viszonyokat. Nem, még vállvetve sem. Tévednek azok, kik minden bajt a lelkészek nyakára akarnának zúdítani, épen úgy, mint azok, kik a világiakat állítják vádpad elé. A forrongás nehéz korszakát éljük, mikor sok salak kerül fölszinre s sisyphusi munkára vállalkoznék, ki a társadalmat egyszerre meg akarná szabadítani j a salaktól. Tehát tespedjünk, várjuk be fatalisták szenvtelenbégével, a minek elkerülhetetlenül be kell következni ? Óh! nem, sőt inkább keressük a bajt s ha lehet orvo- ; soljuk, míg még nem késő! Egy elaludt vagy is inkább i elaltatott ügyet szándékozom én jelen soraimban feleleveníteni, mert látom, tapasztalom, hogy ha merev közönynyel nézzük, lassankint aláássa egyházunk alapját. Ezt sokan túlzott félelmül fogják felróni nekem, de erre ezzel a példabeszéddel válaszolok: „félni lehet, csak megijedni nem kell." Micsoda parányi állat egy patkány, de ha az befészkeli magát az épületek falai alá, elterjed ott s nem egyszer volt rá eset, hogy az egész épületet összerongálta, s ha valami hajón fészkeli be magát fiastól együtt, a hajón likat fen s a nagy alkotmány alámerül. Minden hasonlat sántít, sántíthat ez is, megengedem, de azt mégis merem állítani, hogy itt van a legnagyobb baj, mit oly sokan szeretnek elhallgatni, hogy miért, azt most ne feszegessük. Pedig ha így hallgatunk, majd azok kiabálnak. Igen, a nazarénusok naponkint többeket toborzanak zászlóik alá. Eddig hazánk déli vidékein tengődtek, most ez a lelki phylloxera elterjedt az ország minden tájára, kivéve talán a legfelsőbb megyéket. Ne kicsinyeljük e bajt. Kicsiny a hernyó is, de nagy tömegben leeszi a fa leveleit, virágait s meggátolja a gyümölcshozást. Ne kicsinyeljük a bajt, még akkor sem, ha az állam szemet hunyna rá. Az alvó államot kell fölébresztenünk, mert őszintén mondva, e destructiv szekta, mely minden józan társadalmi intézményt elvből gyűlöl s föl akarna forgatni, több kárt tesz az államnak, mint az egyháznak. Sajnos, hogy ezt a kormányt vezérlő férfiak nem látják be, mert még most csak a gyökéren rágódik. Tiszteljük mi, mint senki jobban, a lelkiösmereti szabadságot, tiszteljük mindenkinek hitvallását s meggyőződését, de az olyan szekta, melynek hitelvei a józan észszel, a társadalmi rendszerrel teljes ellentétben állanak, mely in ultima analysi egy irányban működik a legszélsőbb socialismussal, az olyan szekta, mely az államtörvények ellen, ha nem tényleg is, de passiv ellentállással küzd, még Amerikában se tűretnék el. íme, az antisémita ligák keletkezését vasmarokkal fojtják vissza s azt hidegvérrel nézik, hogy a nazarenismus országszerte tervszerüleg, sőt gyakran egyenesen a világi hatóság támogatása mellett szervezkedik. Eltűrik, hogy hittéritőik, kik baptistáknak nevezik magokat, befutkározzák az országot, fölháborítsák a gyülekezetek békéjét, apát gyermeke, gyermeket apja ellen uszítsanak, sőt a mi már szintén nevetséges, a népmozgalmi tabellákban külön rovatot nyitnak számokra, mintha dédelgetnék a most született kisdedet. Ha így meg)r

, nemsokára odajutunk, hogy mint egyenjogú egyház tör az állam ellen, mely azt keblén melengette. Mondom, előre el vagyok arra készülve, hogy többen azt hozzák föl ellenemben, hogy nagyon is sötét szemüvegen nézem e viszonyokat, fölhozzák, hogy ha kényszerítő eszközökhez nyúlnánk, e szektának már az által tekintélyt kölcsönöznénk s a szigorú rendszabályok nem vezetnének sikerre. De miért is kellene ellenökben föllépni, mondják mások, hisz úgy is csak a népsöpredék keveredik közéjök. Ez mind igaz és mégis azt állítom, hogy ez az agyonhallgatás még roszszabb. Nem mondom én, hogy keresztes háborút indítsunk e tébolyodottak ellen, azt hiszem, mindnyája keresve keresné a vértanú-halált s mosolyogva nézne szembe a veszélylyel. Az én óhajtásom csak az lenne, gátoltatnék meg tovább harapózások az által, hogy hittérítőik ne alakíthassanak uj gyülekezeteket, azaz ha szétfutkároznak s egy községben a békét fölháboritják, legyen szabadságában, sőt kötelezve legyen a polgári hatóság arra, hogy e hittéritőt, mint rajongó vallásos maniacust, továbbá mint az egyház békéjét fölzavaró izgatót, tartózkodási vagy születési helyére visszatoloncoztatni. Ez nem erőszakos nyomás, ez nem túlfeszített követelés s mégis rendkívül sokat segítene. Egyes ember bármenynyit is írjon ez ügyben, nem vihet ki semmit, testületileg kellene föllépni. Legcélszerűbb lenne, ha a superintendentiák közösen egy memorandumot terjesztenének be az illetékes kormányközeghez. Ha ezt az ügyet ilyesféle argumentumokkal : „parturiunt montes et nascitur ridiculus mus" agyonhallgatjuk, higyjék el, egyszer csak azon vesszük észre magunkat, hogy már késő ... az éjfél elütött. A veszélyt annál kevésbbé lehet kicsinyelnünk, ha tudjuk, hogy most a nazarénusok a baptisták pénzével s közvetlen támogatásuk mellett működnek. Ez ugyan