Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1880 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1880-02-29 / 9. szám

sokszor resteli azt fiával szemben, hogy fáradsággal, de becsülettel s elég ügyességgel végzi munkáját és keresi kenyerét s kitagadás terhe alatt parancsolja meg, hogy az apa ^piszkos, durva hálátlan hivatási körét* nem szabad folytatnia. . . ez a fiu jól végezte népiskolaját ; dictálni egy sem tud a templomban úgy, mint ő, a gazdálkodás, az ipar nem jól megyen, az idő igen mostoha — jó lesz tehát az anya-iskolába vinni, papnak, prókátornak, még professor is lehet belőle. így történik meg aztán, hogy ha a tarcali szőlőművesnek, a bujt, a paszabi becsületes gazdának nem jól folynak dolgai, mert talán nem elegendő ismerettel vezette gazdaságát, bizony nem a tarcali vincellér képezdébe vagy más gazdasági intézetbe viszi fiát, mert hiszen az kicsiny világ neki, hanem legalább is főiskolába, úgy lesz belőle tudományos ember. Én is »lelkemből sajnálkozva mondhatom a »Visszatekintés* Írójával, hogy egyedül a meztelen igazság vezeti tollamat* s az intézetek anyakönyvéből merített számadatokból tudom, hogy a felsőbb tanintézetek népességének száma a szerint hullámzik, a mint az idők járása kedvezőbb vagy mostohább, még pedig azon elszomorító és igen jellemző arányban, hogy a nem szeretem napok felcsapják a mérleget, kiáltó bizonyságául annak, hogy nekünk a tudomány csak végszükségből kell, hogy nálunk sok ember nem azért tanul, mert tanulni tud, és tanulni akar, mert erre benső lelki ereje ösztönzi s nemes és fenséges tárgyat keres, melylyel megbirkózhassék, hanem igen is azért, mert tanulnia kell. így történik meg aztán, hogy még ott is, hol a természettől megtagadott értelmi erő hiányát talán a kényszer munka végzése közben feltámadt becsvágy pótolja is némileg, tanítványaink közül némelyek, mint ezt a ,Visszatekintés* is említi ,első gymnasiumi osztálybeli koruktól mindig tagjai az önképző társulatoknak* s mégis a »Visszaemlékezéshez* hasonló vallomásokra kénytelenek fakadni s mi tanárok is még szomorúabban kénytelenek vagyunk elismerni, hogy sokszor nagy fáradsággal, sokszor piszkolódással felépítettük ugyan a házat, fából és mészből, de az utóbbit bizony nem állja a nem neki való alap s abból a tudományok égető, aranyat próbáló kemencéjéből kikerült lélekből összefanyarodott, a^szu gyümölcs lett csupán, mely eltart ugyan egy darabig, de némelyike még élvezhetlen és keserű is, mint a megromlott fügék, melyekről a biblia emlékezik. A tudománynyal való sikeres foglalkozás emez alapföltételének hiánya aztán, nyomban más bajoknak lesz természetes szülő oka s ilyen : az ismeretek iránt szükséges vonzalom, a tanulási vágy teljes nélkülözése. Nincs és nem lehet munkásságunknak némelyeknél kellő sikere azért, mert mint a »Visszaemlékezés* őszintén bevallja, olyan tanítványokat kapunk, kik „boszankodnak, ha az éles csengetyü-szó iskolába menni parancsolja a pajkos gyerekeket, a folyam partján való futkározásból, vagy a víg cimborák közül.* A tudományok roppant birodalmának bejárata előtt, óriási hegyek, komor sziklák meredeznek, komor arccal figyelmeztetve a hozzá érkező utast, a gazdagon rejtett kincsek előkeresésénél rá várakozó fáradságos munkára, óriási erőfeszítésre és a kinek az égő vágy, a lelki meggazdagodás nem feszíti izmait, a bűbájos világ rejtett képeinek, elsőben épen titokzatos voltukban álló igézete nem ad szárnyakat, azt, igenis, lehet tolni felfelé, vagy mint ez régen volt, hajcsákolni bottal, szidással és éheztetéssel; de kincskeresésre alkalmazni, a felásott talentumokkal okos, a társadalomnak is hasznos, magára nézve is becsületes gazdálkodást űzni megtanítani — soha! — Az iskolakerülőt, szigorú óramulasztási rendszabálylyal oda lehet ugyan kényszeríteni a tudományok »nagy kerek asztalához;* hol karon fogva, hol hátulról taszigálva, sétára lehet ugyan bírni az ismeretek birodalmában, megmutogatván neki, hogy ennek itt ez az értéke, az meg ott, nézze csak : milyen szép; ez a harmadik meg, hogy válik egésségére ? de az, épen azért, mert az embert nem lehet duggatni, be fogja hunyni szemét, be fogja dugni fülét s mint megint a »Visszaemlékezés* vallja be: hallgat ugyan, de nem hall; elkezdi maga is az önképzést, az az a regény olvasást s az iskolai élet legkedvesebb, sőt némelyiknél egyedül kedves küldetésében járván mint mendikáns, legátus vagy supplikáns, teljesen tisztában van a latin és görög nyelv értékével s azért megy el tőle kedve, a mi sohasem volt, mert ioo olyan szüle vagy bukott ember közül, ki vagy nem ért hozzá vagy megégett tőle a szája, 99-től azt hallja, hogy szükségtelen. Az ilyen cseng etyü szóra boszankodóktól* halljuk aztán az erkölcsi érzésnek olyan kitöréseit is : a tanár úr beteg, — hála istennek, nem lesz tanítás 1 ; az ilyenek végzik aztán a tanpályát úgy, hogy a szigorú iskolai etetés megtartása mellet felhiznak ugyan odáig, hogy a külső mértéket megütik; de a fülesztett lélek gyümölcse megint csak nyomorék s az öntözéssel szintén felhizlalt jég ropogni kezd, ha az élet meleg napja megsüti s jaj annak, a ki rá építi templomát s annak hátára bizta életét! ! 1 Nincs munkánknak némelyeknél kívánt sikere ezek után, azért, mert, mint a »Visszatekintés* elismerést érdemlő módon bavallja, olyan tanítványokkal is van dolgunk, kik »összeteszik kezöket és várják, dum defluat amnis, (sic!) akik azért örülnek az akadémiába való menetelüknek, mert ott most már nem zaklatják őket egy egész hosszú félévig;* tehát a kiknél teljesen hiányzik az önmunkásságra való kedv, az önképzés komoly törekvése. Már a testi táplálkozásnál is, még ha más nyújtja is szánkba az ételt, meg kell legalább annyit tennünk, hogy a sült galambot lenyeljük ; tehát el kell szánnunk magunkat arra, hogy az elsajátításhoz magunk is járuljunk valamivel. Mennyivel inkább így kell ennek lennie a szellemi táplálkozásnál? Igen, de hát hány ifjú ember tekinti az iskolát etető intézetnek, a tanítót tölcsérező mesternek, kinek az a feladata, hogy a befizetett tandíjért a Mátyás restjeiből is tudós embereket \\ öveljen ? annak gondolom, egyebek közt, elég jellemző