Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-02-09 / 6. szám
De azután még keserűbb tapasztalatok is érik az embert az életben. Altalános a panasz, hogy a világ igazságtalan. Becsület, erény, ész letiportatik ; a bűn, a vétek, a gonoszság pedig szerepel a világban. E tapasztalat már nagyon sokakat elidegenített a világtól, nagj'on sokakban elölte már az életkedvet e látszólagos igazságtalanság. De itt is pálljon a vallás a mérlegen4 mondja a költő. A vallás magasabb gondolatok világába emel fel bennünket, oda, honnét meglátjuk isten ujjának működését s felismerjük a szigorú s méltányos igazságszolgáltatást ott is, hol az előtt a mi földiekhez szokott s még könyektől is elfátyolozott szemeink csak méltatlanságot láttak. Igaz, hogy Columbus sokáig küzdött a vakhit ellen ; de lángesze végre is győzedelmeskedett a sötétség férfiai felett. És legyen bár, hogy óriási munkájaért hálátlansággal fizetett neki a világ; azért fáradalmait nem is anyagi kincsek jutalmazhatják meg. Miben találja meg az igazi tudós, ki oly emelkedett lélekkel bir, hogy ismereteit, tudományát kincsnek tekinteni tudja, miben találja az meg kutatásainak jutalmát? Abban-e, hogy a felfedezett tényeket, törvényeket, igazságokat haszonra tudja fordítani, hogy a gőz erejével a gyors közlekedésnek óriási lendület ád, vagy hogy találmánya által gazdag jövedelemforrást nyitván meg, töméntelen kincsek birtokába jut ? Hány nagy eszű s fáradhatlan szorgalmú tudós nem maga élvezte kutatásainak anyagi eredményeit. Hány Mózest, Kazincyt mutat fel a történelem, kik annyi fáradság után csak egy pillantást vethettek Nebóról az igéret földére, melyért hősi harcot vivtak. Vagy abban áll a tudós jutalma, hogy tudományával másoknak használ, másokat tanit ? Hányan vannak, kik a szó legigazabb értelmében tudósok, de megtagadtatik tőlök az alkalom, a tér, szóval általában a lehetőség, hogy ismereteiket másokkal közölhetnék. Ezek tehát nem lelnek jutalmat ? Az isten boldogokká akar tenni bennünket s így a tudósnak is kijelölte biztos jutalmát. Miként az oltár megszentelt lépcsőjén térdeplő áhítatos lélek azon tudatnál fogva emelkedik fel a mindenütt jelenvalóhoz, miszerint e jelen pillanatban ő vele, a legszentebbel beszélget, ki az ő szivében is lakik : úgy a tudóst, midőn csendes kamarájában dolgozik, az a tudat emeli fel a köznapiságon felül, miszerint végetlen isteni erőben részeltetve vagyunk képesek a végetlenség titkait kutatni. És ha szerencsés volt hosszú kutatás után a természet rejtett kincseinek egy-egy tárát feltörni, e művének legmagasztosabb jutalma az a tudat, miszerint az ember a benne lakozó isteni erő által a természetnek egy uj birodalmát hódítván meg, egy uj lépéssel közeledett a minden tökéletességek örök forrásához. Es ezt a jutalmat nem érző szívek, nem barátok, nem fejedelmek adhatják meg, ezt a jutalmat a tudós csak maga képes magának feltalálni. És ezt a jutalmat semmi hatalom el nem veheti tőle. A mint a költészetre nézve azt mondja költőnk egy más helyen : „Házi mécsem szelid fénye, nem hajósok létreménye, nem a tenger lámpatornya, mely felé küzd száz vitorla, mely sugárát hintve távol elég ha nekem világol" ;*) úgy általában az ész minden működésének legszebb, legbiztosabb és elmaradhatlan jutalma mindig csak Önmagában van. De ezt a jutalmat csak a vallásos hit mutatja meg az embernek. Es így a becsületnek, az erénynek is mint fentebb Imrénél láttuk (Ám maradjak tolvaj a világ szemében, csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt) és még látni fogjuk, igazi jutalma a tiszta lelkiismeret, mely nem mások jótékonyságától függ s melylyel becsre fel nem ér semmi anyagi jószág. Végre a harmadik, mire a költő fiát figyelmezteti: a haza. A költő ki „a kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán mereng" (Dalnok buja) megtört szívvel pillant a messze jövőbe, honnét egy kis reménysugár se derül a haza szebb idejét hirdető. Előkészíti tehát gyermekét a legsúlyosabb, legborzasztóbb csapás elviselésére: »Apáid földe nem honod*. Nagy idők fognak beállani, epoehalis események küszöbén élünk, melyek a mai viszonyokat fenekestől felforgatják. Mire e mai nemzedék sírjához közelit, egészen uj korszak fog kezdődni. Oszszeomlik a kitörni készülő iszonyú viharokban az is ami legdrágább, mert mindnyájunk közös édes anyja: a haza. De ez se ejtsen kétségbe: »Lelj vigasztalást a szent igében : Bujdosunk a földi téreken.'V Az isten így rendelte, hogy itt semmise legyen állandó ; semmise maradandó. Ebbe bele kell nyugodni. S ha megnyugodva s a vallásosságtól felemelkedve áttekintjük a történt események sorát, azt is látni fogjuk, hogy ez így van jól. Hiszen ezen örökös változás, mozgalom, e megrendítő esemény itt, ama hangyaszerü csendes munkásság amott, mind ezek nem egyebek mint az emberiség folytonos küzdelme a tökéletesség terén. Viszony az egyes emberekhez, viszony az emberi intézményekhez tán jobban mondva a világ folyásához és viszony a hazához, e háromra figyelmezteti a költő fiát. Mind a háromban könnyen csalódhatik, de e csalódások keserűségében a vallás legyen vigasztaló, kiengesztelő. S akkor minden csalódások dacára is a vallásos hit alapján: „Remélj, remélj egy jobb hazát S benne az erény diadalát. Járj örömmel álmaid egében. Fentebb láttuk, csalódásainknak igen gyakran az az oka, hogy sok tündérálmakat himzünk magunknak. De ifjúság és álmok egymástól elválaszthatlanok, lényege az az ifjúi kornak, hogy magának eszményi *) Vigasztaló c. k.
