Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-12-21 / 51. szám
oly törpe, oly hitványán összeaszott lett volna már ama korban, hogy kebeléből semmi nagy, semmi dicső és magasztos többé nem támadhatott, nem születhetett. Ott álltak az ó világ családi, polgári és társadalmi életviszonyai, melyekben jogról és szabadságról, a legprimitívebb értelmében a dolognak még csak szó sem lehetett. A családi élet szentélyében is a kényuraság sötét szelleme ütötte fel sátorát; egyfelől a patriarchák szeszélye volt az irányadó, majd a polgári kényúr tört be a család szentélyébe s az ártatlan csecsemők az anyák láttára raboltatnak el és mészároltatnak le. Az állami s polgárzati viszonyokban még gyá szosabban álltak a dolgok. A despotismus fagylalö fuvalmai lepörkölték, elhervaszták a polgári élet mezejének minden virágait. A szabadság szelleme elköltözött a hajdankor társadalmaiból teljesen. Már pedig, ha a jog és szabadság szelleme nem hatja át a polgárzati intézményeket, embercsoportokról lehet ugyan beszélni, de társadalmakról nem, soha. Ezért a társadalmi haladás és fejlődés nyomait a hajdankori államrendszerek despoticus földjén hiába keressük. A nagy népgépezet csak akkor jő mozgásba, ha a kényúr parancsolja, s akkor sem azért, hogy a társadalmi közjó érdekében érvényesítse tevékenységét s erkölcsi és számsulyát, hanem azért, hogy a zsarnok szeszélyének hódolva, más országok s tartományok békéjét feldúlja; iparát, kereskedelmét s összes közéletét semmivé tegye. Ne beszéljetek nekem azon vívmányokról, melye, ket az emberi szellem a tudományokban, az építészet, ben s a szépművészetek bármely ágában, a hajdan korban felmutatni képes vala. Hiszen az ember annyira megölni az emberiségben soha sem sikerült, hogy szelleme a haladás s tökély utáni minden vágyát tökéletesen elvesztette volna; voltak akkor is a társadalomnak és polgárzatnak, voltak a tudománynak s szépmüvészeteknek kimagasló alakjai, kik szellemök fényével messze túlvilágolának koruknak szűk látkörén, de annyi kétségtelen bizonyossággal áll előttünk, hogy a Krisztus előtti korban, kevés kivétellel? vallás és tudomány, papok és tudósok a despotismus rendszerének szolgálatában állottak, s igy ama gyászos időben a nép közti solidaritásról, társadalmi jogról és szabadságról még csak szó sem lehetett. És ime, mi történik?! Egyetlen egy lénynek születése elég volt, hogy az idők és történetek más tUÍ irányt vegyenek; a társadalmi közszellem megszülessék ; s a szabadság eszméjében újra született emberiség a tökély azon magaslatai felé törjön, melyeken hivatásának dicső temploma ragyog, ragyog ma és örökké az idők és eszmék, a rohanva futó századok meg- és megifjodó fényében. Ne ámitsuk magunkat azzal, hogy a krisztianismus belépése a történelembe, egyszerre minden visszaélést, minden jogtalanságot és zsarnokságot megszüntetett volna; csak egy bizonyos, hogy a Krisztus születésével az emberiség szellemvilága uj és örök életre, örök haladásra hivatott eszméktől népesült meg; történelmi ténynyé vált, hogy a szellem-erkölcsi világot, az istenség mélységeit és magasságait kutató szellemet örökre bilincsekbe verni nem lehet, mint az erdei forrás, ha itt elnyomod, utat tör magának máshol, mig utóbb a kiömlő habok hatalmas folyamokká dagadnak, s a szellemvilág nagyszerű hullámain vitetik, sodorta/tik az emberiség örök célja: a tökély és boldogság felé. Igy történt a krisztianismussal is. Harminc év múlva a mester születése után már hatalmas lángokban égett a szent tűz, alapjaiban rengett az ó világ avas épülete s a falak ingását, a tetők égését sáppadozva nézték azok, kik ezredévekig az épület urai valának, s magokat a letiport s szabadságától megfosztatott nép által földi istenekűl imádtaták. Megölték a vallásalapító nagy mestert, azt gondolván, hogy a szellemvilág hősének elvérzésével, az általa előhívott s a történelemben már is hatalmas hullámokat vető eszméi is elalusznak örökre. Csúfosan csalódának. A mester elaludt, de eszméi nem alvának el; a Grolgotha vérforrásából a mai civilisatió hatalmas folyama buzdult ki. A szellem, mely ezelőtt két ezer évvel emelte fel a haladás lobogóját, él, hat, munkál, alkot, gyarapít ma is és örökké. Kik keresztre fesziték a szellemvilág legdicsőbb, legnagyobb hősét, rég elporladának, csontjaikat az idő őrlő foga régen össze vegyitette az anyafölddel, de a Krisztus él ma is; lángszelleme hódit, csudákat mivel ma is; nemcsak az egyházban, de a mai kor államaiban s jogintézményeiben egyiránt. Születésének emlékére ma is szentelnek a keresztyénvilág milliói ünnepet, kinek születésével megmozdult az embervilág öntudata s az apostoli szózat varázshatalma átharsant a messze jövőbe is: „Ti szabadságra hivattatok atyámfiai.* E napok igen alkalmasak arra, hogy ama nagy