Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-12-07 / 49. szám
győződésénelc sem ad pardont Jogot vess. magának a szivek és vesék vizsgálására, kutató éber tekintete behatol a velők oszlásáig, az ifjú papi lélek belső rejtekének nyitjára vél akadni, és axiomaszerüleg igen nagyot akar mondani ezzel, midőn felállítja, szövegezi a maga vizsgálódása lélektani eredményét, mely szerint „ifjainkban oly kevés már a nemes ambitió, hogy csupán csak kenyérért végzik el jól, roszul azt, mi nélkül kenyeret nem kaphatnának?!* Ez más szavakkal (az egyházkerületek censuráinak gyanúsításával) azt teszi, hogy ifjaink csupán csak a kenyérért, tehát pusztán életfen tartási ösztönből, a megélhetés vágya miatt tanulnak valami keveset, azt a mit. . . Kz ismét, oly nagy mondás, célzatos phrázis, hogy ezt valódi értékére leszállítani és megérdemlett módon visszautasítani — (önmagunk, egyházunk, felekezetünk reputatiója iránt való tekintetből) — kötelesség. . . Hiszen, ha ez állítás ellen nem tiltakozunk, ha hallga tólag e vád igazságát önmagunk elismerjük: megtagadjuk egyházunk erkölcsi alapját, létezési jogosultságát* magunk vágjuk magunk alatt a fát; ezzel elismerjük, hogy a fejsze a fának gyökerére vettetett; pirulnunk kell önmagunk előtt — s teljes lemondással — kétségbeesetten, szárny szegetten, megírhatjuk egyházi életünk siriratát, mert elvész a nép, mely tudomány nélkül való. . . Végre, jaj annak az egyháznak, melynél az igehirdetőkben nincs meg a belső vocátió! Jaj annak a felekezetnek, melynek kebelében a papi testüle^ első sorban a mindennapi kenyérért immel-ámmal dolgozó »béres ékből® s nem jó, hű és lelkes »p á s z t or o k b ó 1* áll! . . . Bármily elszomorító vidék egyházi életünk mezeje, de ennyire még nem jutottunk, ennyire, szellemi és erkölcsi tekintetben, nem szállottunk alá, hogy egy ily — általánosságban — egyes ember által túlbuzgalmában könnyeimüleg odadobott Ítéletnek alaposságát, valódi tényekre fektetett, a köztudatban gyökerező, a mindennapi élet tapasztalása által megerősített igaz voltát, arcapirulással kelljen elismernünk, s miatta szégyenkednünk önmagunk s más felekezetek előtt. . . Nézzünk farkas szemet Vigil azon állításával is, melyben az önmunkásság, önképzés hiányáért dorgál, ezt mondván: ,a mint a papi ifjú nem adós többé a censurákkal, megakad a nemes önmunkásság kereke, mintha nem is volnának e téren készült, egy egész élet kötelességeire nemes buzgósággal eltökélve lépő ifjaink !* Ez állítás sok tekintetben igaznak, s így megdöbbentő kóijelenségnek látszik. De csak is látszik. Ez mindjárt kitűnik, mihelyt helyes különböztetést teszünk. Vigil szerint csak az az igazi pap, a ki a napi kérdésekhez, egyházi közügyekhez hozzászól, a nyilváuosság terén lép fel, hírlapokba ir, azokba dolgozik, vagy valami kiadott könyvvel lepi meg a publicumot. Ez a nyilvánosan szereplő, tollforgató pap : az ő ideálja. Csak azt tartja papnak, ki tudományos téren munkálkodik, annak valamely ágát műveli, s ezt illetőleg életje ád magáról sokszerű értekezések által, a ki tehetségét ; nem rejti véka alá ; a ki búvárkodása, kutatása, tanulmánya eredményét napfényre hozza, közkincscsé teszi. Ezaző önérzetes, bizonyosan irodalmi működéséből eredő, elfogult, sokban túlzott felfogása. . . Neki : nem is pap kell, hanem irodalmár. Pedig ez a papi készültség, a papi jellem és hivatásnak nem egyedüli kritériónja. . . Sok embernek nem természete — már szerény voltánál fogva sem — a nyilvános térre lépés, az irodalmi szereplés, mely sokszor üres fitogtatás hordozója, a bombastok s phrázisok tömkelegében sokszor kétes, nem szép jellem, nagyon kevés tudományos készültség takarója, porhintés a laicusok szemébe, minden áron híressé lenni ; akarás, szerepleni vágyás viszketegének szüleménye. . . Azért annak nem akad meg önmunkásságának kereke, ki kötelességét híven teljesíti, munkakörét emberül betölti, hat, alkot, gyarapít, oktat nemesen, tanít szelíden, nagy bölcsességgel; magasztos lelkével, erkölcsi szép életével, jó példaadásával áldást, boldogságot terjeszt maga körül, a tüntetést, zajt kerülve csendben, nagy igyekezettel építi Isten országát. . . Az ilyen papnál a külső élet megfelel a belsőnek. Ez nemcsak hirdeti az erényt, hanem gyakorolja is azt. Megmutatja hitét, beszédét igaznak, követésre méltónak lenni feddhetlen, erkölcsös élete által. Ez, ha vizet prédikál, a „p o h ar ak közt* is vizet iszik ; nem pedig bornak sokát. . . Az ilyen , nem r o d a 1 m á r( < papnak nincs nagy hire, olyan, mint a jó asszony, nincs története ; de azért áldásosán működik, tudományosan képzett, szerény, illedelmes magaviseletű, ki hivatását nemesen érzi, papi állását illetőleg semmi kívánni valót nem hagyva fenu , s a papi testületnek, egyházának díszére válik. Én sok tekintetben felibe helyezem az ilyen csendes, visszahúzódva élő, nem lármás és tüntető ,é r t ék es' papot, a nagy zajjal járó tollforgatónak, kinek sokszor egész érdeme abban áll, hogy a quanta species mellett, a mi kevés cerebruma, eladni való portékája, a mi vékony szellemi c a p i t á 1 i s a van, azt ügyesen tudja szinrehozni, értékesítni, sikerrel, szemfényvesztő játékkal a megszerzett gyakorlat s kezelési könyedtség, a routine mellett — tetszetős alakban — a tollharc, vitatkozás terén, sokszor haszonnal tudja forgatni. Ez is érdem ugyan, de nem maga az érdem. Nekem jobban tetszik a nagy közönség előtt ugyan ismeretlen, de képzett, olvasott pap, ki a fiatalabb nemzedék o r á c u 1 u in a, szives útbaigazítója, bölcs tanácsadója, erényes, közhasznú élete által a jóra vezérlő mestere és atyja. Vigilt a cikk írásánál bizonyára jóakarat s az a célzat vezette, vajha felszólalása egy vagy más ifjú pap nemes buzgalmát felkeltené, azt önképzésre, önmunkásságra serkentené , irányadóul buzditáskép ezt hangoztatva : »Ez az élet hív, hogy tanuljatok. »A hány nyelv annyi ember.* Szemére veti az iíju papság nak, hogy nyelveket UÍÜ tul; .nig^ARUL is csak ASÉ
