Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-11-02 / 44. szám

ragyogott hívem szemében s ezt nagy megelégedésemre s legszebb jutalmamul gyakran láttam ezentúl híveim szemében s láttam oly magasztos jelét az irántam való szeretetnek, amely bőven megjutalmazta előbbi fáradozásaimat. A dolog úgy történt, hogy némi csekély változásnak nyomai rajtam is látszottak, miután én ekkor szokásos látogatásaimat meg nem tehettem, feltűnt híveimnek, tudakozódtak s alig hogy a dolognak híre ment, megtelt a parochia résztvevő látogatókkal, a kik balhírtől félve nyugtalanul lesték a szót azok ajkairól, a kik ágyamhoz közelitettek. S mig gyöngélkedésem pár napja elmúlott, bőven kárpótolta a testi kinokat ama lelki öröm, melyet a felett éreztem, hogy közöttem és híveim (juhaim) között ama bizalmas ismeretség, életteljes, szeretetteljes közösség fejlődött ki, melyről a Krisztus, mint az általa bevezetett pásztor és annak juhai (hívei) között létezőről szól a Ján. 10. 4. 14-ben. Híveim adott alkalommal már gyakran intézték volt hozzám azon kérdést, miért nem nősülök meg ? Most, hogy fellábadtam és a veszély is elmúlott, egész szemrehányólag emiitették fel előttöm, hogy lám! milyen nagy áldás lett volna rám nézve, ha lett volna egy figyelmes, őrködő angyal körülöttem, a ki hivatalomban kifejtett buzgó fáradozásaim közepette a maga szelid figyelmeztetésével mindenkor gondot viselt volna rólam s a betegséget szerető ápolásával enyhítette s rövidebbé tette volna. — S a mit különben én szoktam volt, hogy a szent Írásból vett idézetekkel tanítottam és intettem Őket, azt most ők cselekedték velem szemben, szeretetteljes szemrehányással említvén fel nekem az irás ama szavait: „Nem jó az embernek egyedül lénni!* A hívek ezen és ilyetén szavaiból, melyek legnagyobbrészt az asszonyok ajkairól lebbentek el, azt vettem ki, hogy a hívek egy papné után epednek, aki felé a nők természetesen sokkal fokozottabb szeretettel fordúlhatnak, mert hiszen minden tartózkodás nélkül kitárhatják előtte kebleiket. — Szóval kivettem a nők szavaiból, hogy nő után epednek, a ki nekik szintúgy, mint én a férfiaknak mindenben mindenök lenne ! S itt vettem észre, hogy a legjobb lelkész is egy igazi papné nélkül, csak fél pap ! — A másik nemnek is vannak ám és pedig jogos igényei! — Megvallom az igazat, hogy, de talán nem is helytelenül, mert hisz a papnak mint papnak, mindenben hívei sajátjának kell lennie, — e tekintetben is hajtottam híveim tanácsára és figyelembe vettem óhajaikat és vágyaikat. — S miután már régen honolt keblemben ama érzelem, a mely, mert Istentől oltatott kebleinkbe, azért oly természetes és oly (tisztaságában) szent is, t. i. a szerelem, — elhatároztam, hogy kettőnk, t. i. az egyház és a magam kedvéért megházasodom. Mint a hívek irántam való szeretetének bár kissé komikus alakban feltűnő, de még is szép jelét felemlítem, hogy alig hogy a hívek ezen szándékomról értesültek, (kivált azoknak azon része, melyet „néném asszonynak* szoktunk nevezni) — kifáradhatatlan volt rólam való gondoskodásban. Egyike ezt, másika amazt ajánlotta, egyike ezt ezért, másik amazt azért dicsérte ; — szóval a közgondoskodás tárgyává tették az én boldogságomat. — Nem helyesen gondolkoztak ugyan, mert hisz az olyan dolgok nem teremthetik meg ama leírhatatlan (bár sokat megénekelt!) érzelmet s az olyan házasság, a mely csak össze van beszélve vagy más külső okok következtében jött létre, ritkán szokott boldog lenni ; de szavaikból még is nagyon sok jót tanultam. Megtanultam ugyanis : milyen tulajdonságokkal kell bírnia azon nőnek, a ki mint lelkészné nekem az adott körülmények között, a többi kellékek mellett, áldásomra lehet. Talán az, hogy megszoktam minden körülmények között olyan szemmel nézni az életet, hogy meglátszott rajtam mindenkor, hogy híveim prismáján keresztül is nézem a körülményeket; tehát talán azért, mert testestől-lelkestől lelkész voltam és mindenben híveimért és híveimmel gondolkoztam, (a mi nagy előnyöm lett volna!) vagy, tudja Isten ! miért, mert hiszen, ki adhatna számot magának az érzelemről ! — vonzalmam egy olyan nőhöz vezetett, aki, mint azt boldogan tapasztalom és tapasztaljuk, nekem is;

híveimnek is áldásává lett. — Oly nagy öröm az a hívekre, ha a lelkész a kit szeretnek, egy olyan feleséggel bír, a kit még nálánál is jobban szerethetnek. — És nőm ilyen angyal ! — De, hogy az időrendet is megtartsam, fel kell említenem, miszerint alig hogy a hívek választásomról és vonzalmam viszonoztatásáról s így kimondhatatlan boldogságomról értesültek, — el voltak ragadtatva örömükben ! — Minden szavuk, minden téttök, magokviselete,, mindaz csak azt bizonyította, — mennyire boldogok ok az én boldogságomban s mennyire szerencsések az én szerencsémben ! mert hiszen, mint ők azt nem egyszer mondották is „nekik nősültem!* — S kell-e említenem, hogy a lakadalom mily öröm és vigságban folyt le ? hiszen ez a lakadalom nem csak az én örömünnepem, hanem az ő örömük is volt, és a lelkesedettség, melylyel annak költségeiben részt vettek, — a fény, melyet kifejtettek, valóban bizonyitgatták, a mit Ők mondottak, hogy az ő örömünnepük volt az. — Soká el el dicsekedtek vele, hogy „hetedhét országra szóló volt ez!* — S nőm azóta nem csak engem boldogít kimondhatatlan szeretetével, de boldogítja híveim családjait is, melyeknek tanácsadójukká, barátnőjükké, majdnem nélkülözhetlen tagjává lőn s én nem győzöm eléggé csudálni gyöngéd szeretetteljes gondoskodása eredményét, mert, mintha csak a jóság nemtője szállott volna körünkbe, mindenütt érezhető jó lelkének áldása s nekem nem maradt más tennivalóm, mint amint azt előtte gyakran tréfásan megszoktam tenni, elismerni, hogy különb lelkész nálamnál. Sokszor azt kérdem tőle tréfásan, hogy talán „könyv nélkül* tanulta be Löhe W. „Der eV. Geistliche* cimfí műve 1-ső kötetének „Anhang'-ját: „Erinnerungen an Pfarrersfrauen*, mert hiszen az ott vázolt ideális képnek mindenekben ugy igyekszik megfelelni. Hogy mit tesz a példa, azt azon tanultam megís