Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-10-12 / 41. szám

inkább egy nagy jaj-szóvá változtatták, mert termésök oly kevés volt, hogy a földműves esügedten kérdi magától : földjének adja-e a kenyerének valót, s aztán maga és háza népe éhezzék; vagy felhasználja kenyerének, s vetetlen hagyja mezejét ? Mi is tudjuk ezt, — mert a napok mindegyre komolyabbra fordulásának terhét, súlyát, immár mi magunk is érezzük. Árvaházunk hetven kis árvájára tekintve, mi is együtt kérdezzük a Mester tanitványaival: „Hol vegyünk kenyeret De a mig hitünk van a könyörületesség és irgalom áldott Istenében : erősen érezzük, hogy addig elcsüggednünk nem lehet. Az ő Szent Fia bátoritott fel bennünket arra, hogy kérjünk és adatik, zörgessünk és megnyittatik; s így az ő nagy nevében kérünk és zörgetünk, s azon édes reménységgel, hogy legalább mindenütt, nem cselekesszük hiába ! Kérésünkkel nem akarjuk terhelni azokat, akiket ez esztendő egészen áldástalanul hagyott. Adja Isten, hogy mentül kevesebb legyen hazánkban az ilyenek száma ! De épen az idők látogatása kényszerit bennünket, hogy annál forróbb esdekléssel forduljunk azon boldogokhoz, kiket Istennek jó volta a terhesebb csa- í pásoktól ez esztendőben is megkímélt. Hetven árvának ellátását vállaltuk ez idén is magukra. Annak nevében fogadtuk be a kisdedeket, a ki azt mondá : Valaki fölveszi egy ilyennek gondját az én nevemben, mintha nekem venné fel gondomat! Árvaházunk ellátása még a legboldogabb időkben is nagy gonddal járt, a kik Péter apostollal együtt mondhatjuk : j,Sem aranyunk, sem ezüstünk nincs nekünk!® | Mennyivel nagyobbá lesz e gond, mennyivel nehezebbé a feladat, midőn az idők súlya is ránk nehezedik, és j mindegyre súlyosabbá teszi a ránk nehezülő terheket. Istennek jóvoltán és gyámolító kegyelmén kívül, a minden áldozatra kész keresztyén felebaráti szeretet volt és hisszük, lesz az idén is az a hatalmas erő, mely segíteni fog bennünket a magunkra vett szent teher elhordozásában. E szeretethez intézzük érdeklő szózatunkat, — buzgó könyörgésünket, a mely vajha birna Jákob hangjának erejével: »E1 nem bocsátlak tégedet, míg meg nem áldasz engemet!4 Az áldás, a jótétemény, melyért mi esdeklünk, olyan és csak annyi, melyet mindenki jó kedvvel teljesíthet. Hálás szívvel fogadunk mindent a mi árváink táplálásának, eltartásának gondját megkönnyebbíti. Pénzbeli adományokat ép úgy, mint élelmiszereket. Kiki a mint elgondolta szivében, úgy cselekedjék; mert a jó kedvű adakozót szereti az Isten! A dolog természetéből folyik, hogy esdeklésünk szavát első helyen testvéreinkhez, a lelkész urakhoz intézzük. Az ő pártfogásuk kimondhatlanul sokat tehet, s ha maguk felbuzdulnak, ők buzdíthatnak legüdvösebben. Az árvák ügye egyike azoknak, a mik iránt a közönség napjainkban is a legmelegebben érdeklődik. S hol e nemes érdeklődést lelkesitő szózat ébreszti, buzdítja : — a tapasztalás tesz róla bizonyságot, — az óhajtott süker el nem marad. Vannak gyülekezetek, melyekben az árvák gyámolitásának ügyét prédikáció tárgyává tévén a lelkipásztor, gyülekezetét felhívta az adakozásra, de világosan kijelentette azt is : hogy minden adomány, még a legcsekélyebb főzelék, élelmiszer is köszönettel vétetik, és senki sem szégyeneiheti adománya csekély voltát, hiszen ha a két protestáns testvér egyház minden gyülekezete s azok minden tagja csak egy két fillérnyi segítséggel járulna is e szeLt közügy gyámolitásához, az egyeseknél meg sem érzett sok kevés; mily hatalmas összeggé fogna felszaporodni ! Az ilyen szívből jövő s szívhez szóló felhívások soha sem téveszték el hatásukat, s igazán megható volt látni, mily készséggel hozta el még a legszegényebb is a maga csekély kis ajándékát, s mily tetemes mennyiséggé gyarapuit az ily kedvvel adott kegyes adomány csak egy-egy gyülekezetben is ! Mi ujabban is a bizalom és reménység esdő szavával fordulunk testvéreinkhez, főleg lelkészekhez, tanítókhoz, de a gyülekezetek minden tagjához is : gyámolitsanak bennünket, s szent ügyünk előmozdításában serénykedjék kiki a ná!a letett ajándék szerint, — a ki intő az intésben, a ki tanitó a tanításban, a ki adahozhatik, az adakozásban : tudván, hogy a mit egygyel teszünk e kicsinyek közül, mintha véle magával a mi áldott urunkkal és Üdvözítőnkkel tettük volna ! A kegyelem áldott Istene pedig adja és engedje, hogy e mi felkérésünk, ne légyen pusztába elhangzó szózat: hanem keltsen visszhangot az érző szivekben, s teremje meg a jótékonyság azon gyümölcseit, melyek háromszorosan áldottak: boldogítják a gyámolitót s a gyámolítottat egyaránt és dicsőségére szolgálnak a mi nagy Istenünknek, kinek neve legyen áldott most és mindörökké. Amen. Budapesten, 1879. okt. 9. Az orsz. prot. árvaház igazgató választmánya. A nagykörösi ref. gymnasium és tanítóképző intézeti tápintézet javára a kecskeméti- egyházmegye egyes egyházai folyó év ápril hó 27-tol aug. 31-ig a következő adományokat küldték be alulírotthoz (második közlés). O-Kécske 3 frt., Jász-Kisér 10 frt., Gomba 2 frt., Vadkert 4 frt., Tisza-Vezseny 1 frt., ezenkívül a nt. vértesaljai egyházmegyéből Sárkeresztúr küldött 1 frt., összesen 17 frt., az ezen lapok 17—ik számában megjelent első közlés összegével együtt 63 ft 90 kr. — A. küldött adományokért a tápintézeti választmány nevében hálás köszönetemet nyilvánítom. — Magyar Antal igazgató. Felelős szerkesztő és kiadó-tulajdonos -. Dr. Ballagi Mór. Nyomatott a Deatsch M.-féle művészeti intézetben Budapest, bálvány-utcza 12. sz. a.