Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-14 / 37. szám

1185 1186 miszerint az egyház téréin a szolgálat, nem keresve s nem válogatva, hanem arra kiszemelve s oda parancsolva vállalandó el, működtem minden alkalommal ott és akkor, hová és mikor állittattam, s igy lőn, hogy most az egyenlők közt elsőnek megválasztatva jutottam azon kitűnő helyre, melyet a közegyház számomra tartott fel, hogy működésemet bevégezhessem azon téren, hol azt egy félszázaddal ez előtt megkezdettem, fájdalom, szinte azon tudattal, hogy minden igyekezetem dacára munkámmal én is adósa maradtam az időnek. A volt és a leendőnek választó pontjához jutván, látom és érzem, miként különböző eseményekben bővelkedő ezen ötven év lefolyta alatt változtak az idők, változtak a viszonyok, miként gyakran vészterhes fellegek borultak egyházunk egére is. Természetünkben rejlik, hogy életünk pályafutásának egyik határát elérve, önkénytelenül tekintünk vissza a hátrahagyott útra. Innen van, hogy ma ilyen határra érkezvén, ösztönszerűleg tekintek vissza a lefolyt évtizedek soraira, s midőn szemeim előtt vonulnak el a multak, az akkorinak és mostaninak szemléletében és egybehasonlitásában elmerülve, fájdalmas érzés tölti el keblemet, mert feltűnő előttem, valamint a személyekre, ugy a felmerült viszonyokra nézve is, a mult és a jelen közti különbözet. Azon korifeusok, kik egyházi szolgálatba léptemkor tekintélyes vezérei voltak egyházunknak, örök álmaikat aluszszák, pihenve hoszszas fáradalmaik után, sőt e teremben körültekintvén nem akadok azon időből való munkatársra, — egyenkint dőltek ki a régi épület oszlopai, egymásután omladoztak széjjel annak kiegészitő egyes részei, s igy körülnézve csakugyan magánosan találom fel itt magamat, mint azon kornak, azon épületnek hátramaradt romja. De ezen elszomoritó visszaemlékezés a múltra enyhül annak tudatában, hogy ezen változások sorában történtek olyanok is, melyek bizonyos irányban egyházunk előnyére szolgáltak. Változott igy érintett félszázadnak lefolyta alatt alakjára és szervezetére nézve maga az egyetemes közgyűlés is, mert midőn az első kezdetében csak egy szorosabb körű értekezletnek jellegét viselte, később inkább csak az egyetemes felügyelőnek tanácsadó kollégiuma, az állam által alig ismert, a kormány által pedig épen el sem ismert intézmény volt, az most időjártával egyházi főhatóssággá alakult át. Az időnek követelményei, a körülményeknek exigentiái érleltették organikus fejlődését, s igy önnön magából fejlődve nőtte ki magát az egyetemes közgyűlés azzá, a mi most, az egyháznak areopagusává a nélkül, hogy azt zsinat rendezte, szabályozta és szervezte volna. Időről-időre, esetről-esetre terjeszkedett és szerveztetett hatásköre az egyes egyházak akaratából, s mivel abban jelenleg összpontosulnak az egyházi közigazgatásnak minden szálai, képviseltetnek abban majdnem egy millió hitsorsosoknak s honfiaknak érzelmei, igényei s követelményei, az egyháznak ekképen lefelsőbb hatóságává átalakult egyetemes közgyűlés jelenleg autonom állást vivott ki magának az állam kormányával szemben. Változott továbbá az egyház előnyére azon viszony is, mely a prot. hitfelekezet és hazánk más hitfelekezetei között s az állam irányában létezett. Igazolják ezt az érintett 50 év lefolyta alatt több rendbeli törvények, melyek a prot. egyház jogos kívánalmainak némi részben mégis megfeleltek. Habár ugyan a hitfelekezetek közti egyenjogúság s az állam iránti viszony egészben még nincs rendezve, le vannak mégis már fektetve az érintett törvények szellemében a bekövetkezendő kedvező szabályozásnak alapelvei, melyeknek életbeléptetése felett kezeskedik királyunknak igazságszeretete, mire annál biztosabban támaszkodunk mert hálás érzelemmel kell elismernünk, hogy azon előnyöket, melyekben az utolsó időben részesittetett egyházunk, legnagyobb mérvben felséges urunknak köszönhetjük. O az alkotmánynak nemcsak regenerátora, hanem annak legszigorúbb őre, leghűségesebb követője, az alkotmányosság szellemétől átihletetve, hazánkban létező minden hitfelekezetnek sorsát egyenlően hordja szivén és számtalan tettel bebizonyitotta, hogy nem volt e hazában uralkodó, ki a többi hitfelekezetek sorában anyagilag annyira támogatta volna a prot. egyes egyházakat, mint azt tette és teszi folytonosan a most dicsőségesen országló királyunk. Székfoglalásom ünnepélye az egyházi téren tett szolgálatomnak egyszersmind félszázados jubileuma levén, igen természetes, hogy reám nézve ily nagy jelentőséggel biró napon visszakintettem a múltra s megemlékeztem az ezen időszakba eső történelmekről, de midőn a lejárt időnek képei vonulnak el még egyszer szemeim előtt, egy pillantást vetek a jövőbe is, s akkor azon kéi'dés merül fel előttem, miből álljanak jövendőre nézve kivánataink s feladataink. Szerintem ezen kivánatok és feladatok részben kifelé, az egyház keretén kivül, részben pedig befelé, az egyház keretén belől vannak irányozva. Szemben az állammal, tehát kifelé főkivánságunk a hitfelekezetek közti egyenjogúságot és viszonosságot megállapító 1848. évi XX-dik törvénycikknek érvényesítése. Elvben kijelentetett ugyan ezen törvényben a hitfelekezeteknek egyenjogúsága, hanem fájdalom! életbe mai napig sem lépett. Az alkotmányosságnak akkoriban rögtönözve történt beszüntetése, a provizóriumnak hosszas tartama s az erre bekövetkezett uj parlamentaris rendszer beálltával meggyűlt uj alkotások s teendőknek halmaza késleltethették ugyan egy ideig a már kimondott elvnek egyes részleteiben leendő alkalmazását, de — tekintettel arra, hogy 14 év lefolyása alatt az uj parlament ezen ügynél sokkal csekélyebb jelentőségű tárgyakat intézett el, nem lehet fájdalmas érzés nélkül meg nem említeni, hogy a törvényhozás a mindennapi élet viszonyaiba oly élesen vágó vallásbeli kérdéseknek elintézésére eddig időt nem talált, pedig ezen mulasztás annál kevésbé nézhető el, mennél bizonyosabb az, hogy a hitfelekezetek közti egyenjogúságnak hiányából eredő mindennapi panaszok és sérelmek égető szükséggé tették volna s teszik azt most is, ezen ügynek mielőbbi rendezését. Hazánkban a prot. egyház nem keres, nem kér kegyelmet, hanem követeli jogos igényeinek törvényesitését. A kegyelemnek ténye elhalasztható, de a törvény szentesitette jogos követelmények természetüknél togva mielőbbi teljesítést igényelnek. A prot. egyháznak jogai pedig szentesitett törvényeken alapulnak. Az 1606-ik évi bécsi béke, a magyar prot. egyháznak Magna Chartája, ez adta meg hazánkban az érintett egyháznak a' tökéletes vallásszabadságot s az azzal járó jogokat. Nem volt ez, mint sokan hiszik, a hitfelekezetek közti kiegyezkedés, hanem volt ez a legnyomatékosabb politikai actus, melynek létrehozatalától függött az országnak nyugalma. Alig van törvénykönyvünkben ennél nagyobb súlylyal biró törvény ; igazolja ezt már azon körülmény, hogy az J608-ik évi országgyűlés meg sem kezdődhetett s a koronázás sem történhetett meg, mielőtt ezenbékekötés ugyanazon évi koronázás előtti törvénybe be nem iktattatott, e törvénynek pedig első conditiója, sine qua non, a vallásszabadságnak garantiája. De dacára annak, hogy ezen békekötés egy rendkívüli sanctióval biró törvény által szentesíttetett, dacára annak, hogy felette külhatalmak is kezeskedtek, az akkori kormánynak önkénye ellent-