Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-09-14 / 37. szám

más fontos ügyre is kiterjeszteni óhajtá s ebbeli indítványát a többi testvér egyházkerületek elfogadták, célszerűnek tartom, hogy mielőtt a zsinati tárgyalásokhoz fognánk, amaz érintett ujabb megállapodásra okot szolgáltatott eseményekről tegyek röviden említést. Ugyanis annak tapasztalata, hogy a közelebbi múltban, ismételve számos sérelmek követtettek el az államkormány részéről, protestáns egyházunk önkormányzati jogai ellen, a nélkül, hogy az egyes superintendentiák reinonstratiói kellő méltánylatra találtak volna; de továbbá annak is figyelembe vétele, miszerint valószínű, hogy szándékában van a magas ministeriumnak, a felekezeti iskolákkal szemben gyakorlott suprema i n s pve ctio szabatos körvonalozása tárgyában, hovahamarább egy törvényjavaslatot terjeszteni, a parlament elibe, arra birták az egyházkerületeket, hogy hatalmazzák fel jelen Conventünket, miszerint a zsinatiak letárgyaltán kivül, azonnal s későbben is megtehesse mindazon lépéseket, melyek valamint ama superinspectionalis kérdés' eldöntésénél való jogosult befolyásunk biztosítása, — ugy ezzel kapcsolatban lévő autonom ős jogaink megóvása, esetleg megvédése tekintetéből időnként szükségeseknek fognak mutatkozni. Sőt miután a mult junius hó elején, amaz egyházunk kebelében annyi zajt ós ingerültséget okozott, de, ha minden jelek nem csalnak sem alakilag, sem egészükben ma többé nem létező s már az első négy falak között vei ük történt kisérlettételkor meghiusult pontozatok, sajtó utján mindamellett is nyilvánosságra hozattak, — több egyházkerület , be nem várva, erre általuk felhatalmazott Conventünk összejövetelét, siettek önállólag azok cáfolásába bocsátkozni, — s jegyzőkönyveikben megörökített e tárgyú, epochalis határozataik valóban minden tekintetben megérdemlik, hogy azokat teljes figyelmünkre méltassuk, — esetleg fel is használjuk azon alkalommal, midőn majd a legfelsőbb felügyeleti jog — részünkről vitásnak el sem ismerhető — kérdése érdemlegesen kerülend tanácskozásaink napirendjére. Addig is azonban, lehet talán most is már felemlítenünk annyit, hogy mielőtt még a kormány tervezett intézkedésével megelőzhetne bennünket, mondjunk el ugyan mindjárt ez alkalommal minden szükségeseket s terjesszük fel megállapodásunkat a minisztériumnak, a minek mindenesetre nagyobb jelentősége lesz, mintha mi néhányan adtuk volna elé amaz ismert enquete-n elszigetelt magánnézeteinket — hanem további teendőinket attól feltételezzük, mely időben, minő alakban s mi helyen fogják ama szunyád ózni látszó pontozatok, vagy az azok által képviselt elvek, fejeiket újból felütni; és amit akkor teendifnk, tegyük egyesülve ágostai hitvallású testvéreinkkel! De a mit szerintem szintúgy nem hagyhatunk ki a számításból, ha esetleg túl nem akarunk a célon lőni, abból áll, hogy amaz elhirhedett poutozatok, melyek összegét magam részéről sohasem tekintettem másnak, mint egy halvaszületett gyermeknek, végre sem képviselnek egyebet, mint a cultuszminister ur ő exjája egyéni véleményét, — mely, még akkor legalább, midőn azt néhányunkkal közölte s mi eljárása ellen tiltakozánk, miniszteri tanácsban nem fordult elé ; arról tehát tudomása, egyházunkat már egy izben védpaizsa alá fogadott koronánk jelen dicső hordozójának s védurunknak, még kevésbbé lehetett; — pedig e döntő tényező előleges beleegyezése nélkül, — törvényjavaslatot parlament elébe terjeszteni nem lehet — ne adjunk tehát a nagy ominosus pontozatoknak nagyobb jelentőséget, mint a minőt azok ephemer voltukuál fogva megórdemlenek. Épen oly kevéssé fog közülünk bárkinek is eszébe jutni, hogy azt, mit egyes miniszter a törvényhozás szünetelése alatt amúgy félhivatalosan mondott, illetőleg néhány példányokban lithographiroztatott — mert; hiszen más valamely cselekvény nem adta magát elé — a parlamentnek rója fel bünül, vagy előre már azt tegye fel róla, miszerint ahhoz utólagos belegyezését adandja ; —• ón legalább ellenkezőt reménylek s várok hazám képviselőitől s el nem tudnám képzelni, hogy lehetne eset, melyben az megtörténhetnék, miszerint magát szabadelvűnek s szívvel-lélekkel magyarnak való, 1848-ik törvények alapján állani köteles ministeriuma, három millió protestánsnak, magának a honunkbeli protestantismusnak akarhasson, hogy ne mondjam: merhessen, ily mellékes uton hadat üzenni! Nem ily partialis,, és reánk nézve épen ezért veszélyes, félszeg eljárás esetleges sanctionálását várjuk mi a majdan összeülendő törvényhozástól, — hanem igenis azt, hogy a teljes vallás-szabadság ós egyenlőség s a közép- és felsőoktatásról szóló országos térvények, logikai rendszerét és elsőbbségét követelő, megalkotásával örvendeztessen meg bennünket; igen, mert valóságos felfordultságnak lehet nevezni, hogy felügyeleti törvény alkottassék, elébb, mintsem a felügyelet tárgya törvényesen meg volna állapítva. A magyar protestánsoknak természetükből kellene kivetkezniük, hogy beleegyezzenek o 1 y felügyeleti törvény alkotásába, melynek tárgyát a mindenkori miniszter határozza meg; — ha tehát ez útról le térne a kormány, s ily irányban venné aztán közreműködésünket igénybe, kétségtelenül számithatna reánk, s mi sem ragaszkodnánk oly mereven, amit különben is annyiszor vetették szemünkre, békekötések szentesítette alaptörvényeink által nyújtotta ős jogainkhoz! — míg ellenben épen oly természetes, miszerint, ha még a honunkbeli — ez esetben inkább csak á 1 szabadelvűség is, ürügyet keresve, ellenünk fordúlna, úgy — a, mondom: nem képzel-