Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-08-17 / 33. szám

hivatni. Meglepett ezen meghivatás, mert tudtommal ott személyes, közelebbi ismerőseim nem voltak. £zen meglepetésem annál kellemesebb volt, mert mint később értesültem, meghivat ásómat igen tisztelt főnököm eszközölte, a ki a felőlem való tudakozódásra azzal felelt, hogy tőlem telhetőleg igyekszem valódi lelkipásztorrá nevelni magamat, s igy azon nem csekély örömet, melyet igen tisztelt főnököm megelégedése szerzett, azon valóban biztató tény is nevelte, hogy az általam tisztességesnek és helyesnek talált úton és módon hivattam meg próbára. Az öröm a lelkesültséget, melylyel (egyházi) lelkészi teendőimet mindenkor végeztem, végtelenül fokozta s épen javában tervezgettem, hogyan fogom beszédemet elkészíteni, kidíszíteni s hogyan fogom annak elmondását előlegesen betanulni s már-már valamely kedvenc textus után igyekeztem látni, midőn beállít hozzám Földi barátom s a legcsábítóbb képekben s legvonzóbb előadással s legbiztatóbb alakban, tanácsai tisztességes voltának teljes tudatában arra akart engemet rábírni, hogy elmondandó beszédemben némi kis „captatio benevolentiae" által és az egyes befolyásosabb tagok templomon kívül nyilatkozó kívánságaihoz való alkalmazkodás (s

accommodatio*) és beszédem édeskés, behízelgő, mint azt ők moudják »fülbemászó* természetévefigyekezzem sikeremet biztosítani. Miután ennek kivihetőségét az általam választott textus tárgya mellett lehetségesnek láttam, szinte kedvet kaptam már Földi barátom tanácsára hajlani. Azonban oly különösen kezdtem magamat érezni ezen kedvem támadásánál, belül bizonyos nyugtalanság, elégedetlenség fogott elő s ez figyelmeztetett, — figyelmessé tett — és rögtön észre vet. m, hogy az út, melyre már majdnem rá tévedtem, nem helyes, nem igaz, mert hiszen nekem nem előnyeimet mutogatni, az isten igéjét nem az én szolgálatomban s az isten tiszteletét nem az én céljaimra felhasználni kötelességem a próbánál s az emberek nem is a szónoklatban gyönyörködni, szónoki erényeim felől meggyőződni, hanem a próbaprédikáció alkalmával is, mint mindenkor kell, hogy főleg épülni jöjjenek és jönnek is a templomba. S azért tehát rögtön letettem Földi barátom tanácsai folytán már-már határozottá leendett akaratomról és elhatároztam, hogy a szokásos kirendelt szent lecke felett, mindenkor szokásos módoromban s az egész prédikációnak egy egész prédikációikörhöz való viszonya szerint fogom beszédemet elkészíteni és elmondani. Elmentem. — Visszatértem •— szivemben ama nyugalommal, melyet a híven teljesített kötelesség tudata nyújt. Mit mondjak ? Jól éreztem magamat, midőn tisztemet elvégeztem ! S midőn csendes, magányos szobámban e nagy nap eseményei felől gondolkoztam, édes megnyugvással emlékeztem i óla, hogy beszédem közben áhítatos figyelmet s az imánál meleg fohászt láttam, illetőleg hallottam a gyülekezet egyes tagjainak arcán és szavaiból s boldog önelégültséggel gondoltam reá, hogy talán nem csalódom, midőn azt v hiszem, hogy építettem. Mert hiszen én is épültem, pedig hát az a ker. lelkésznek igazi feladata a beszéddel és az isteni tiszteletnél. Róm. 1, 11—12. Jöttek versenytársaim. Az egyik Földi barátom tanácsa szerint járt el, a másik beszélt hazafiságról, beszélt a költők verseiről, dicsérte a gyülekezet meg sem levő erényeit — s ezen rögtöni hatás, melyet ezen én versenytársaim eszközöltek, annyira tévútra vezette a gyülekezet igen sok tagját, hogy azok a rólam való megemlékezés mellett azon sajátságos s őszinte ós az eszményért lelkesült szívemnek fájó megjegyzésre vetemedtek, hogy az én beszédem igen jó, kittinő közönséges vasárnapi beszéd lett volna és bármely templomba beillenék, de nem próbaprédikáció ! Hát már a próbaprédikáeiók alkalmával nem a megfeszített Krisztust, ne az isten igéjét prédikáljuk ? hanem a magunk bölcseségét ? ne az isten országát terjeszszíik, hanem egyesek múló kívánságainak engedjünk? Hát tisztán szónoki hivatallá lett a lelkipásztori hivatal ? — Fájt, hogy ezen dolog megtörtént, de valóban mondom, csak ezen nyilatkozatért fájt, mert az illetőknél az őszinte keresztyén érzületein és óhajtásain diadalt aratott az ember a maga igényeivel. Lezajlott a választás. Nem én voltam a szerencsés megválasztott. Vigasztalódtam, eszembe jutott: »az úr gondot visel/ Azok, a kik meg nem választatásom felett (nem alaptalanul feltételezett, vélt) búmban vigasztalni akartak, vigasztalásomúl azt hozták fel, hogy a templombajárók reám szavaztak. De meg kell vallanom, medicina pejor fűit morbo, mert az egyéni csekély búhoz, melyre vigaszt könnyű volt lelni, nagyobb bánatot csatoltak, constatálván épen ezen szavaikkal azt, hogy az illető egyházban a templombajárók = a kisebbség. S ez nekem, őszinte papi szívemnek még jobban fájt,' mint meg nem választatásom ténye fájhatott. * Egy év múlott el, egy röpke év! A kötelességek folytonos és hű teljesítése mellett az idő röpül, mintha szárnya volna. S én eddigelé szokatlan és eddigelé teljesen uj kötelességgel szemben találtam magamat, leendő híveimet kellett fogadnom, kik nekem az u. n. »vocator*t hozták. Lázas hévvel sétáltam föl s alá már a kora reggeli órákban szobámban s gondolkoztam, hogy miként fogadjam leendő nyájam egy részét. Nyugtalanságomat igen tisztelt és szeretett főnököm is osztotta, (s nem tagadhatom, az egész család is) s midőn az én tisztes vezérem, ezentúl majd hivataltársam (majdnem büszkévé lettem a gondolatra !) hozzám belépett, könnyű rezgett szemeimen s óh mi jól esett, hogy ugyanazt láttam főnököm szemében. Soká egymásra néztünk, szó nélkül társalogtunk, szemeink, lelkeink tükrei, beszéltek helyettünk. Egyszer azután nem állhattam tovább ellen a vágynak s főnököm keblére borúltam s örömöm és meghatottságom szaporitá könnyeimet, zokogásban tört ki. Főnököm is elérzékenyedett, nem sokat szólt, de szavai jobban estek szívemnek, mint a leghosszabb elismerő ! okirat. Csak e két szót mondá : „Örülök, sajnálom!* ! De e két szóból kicsillámlott örömöm felett érzett öröme, '