Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-08-17 / 33. szám

tekintetet vetni nem sajnálnak, a kik pedig ezt tenni restellik, s mindazon hiányokért, melyek a magyar prot. egyházi vallásos életben jelentkeznek, a papokat vádolják, kik még urak gyanánt is csak gúnyból említtetnek: azokra azt mondjuk: Uram bocsásd meg nekiek, mert nem tudják mit cselekesznek! Igen, nem tudják mit cselekesznek. Nem veszik számba, hogy a társadalomnak főkép a külső miveltsóggel dicsekvő úgynevezett értelmes osztálya az, mely ha nem is határozott ellensége, de ahol lehet kicsiny]i a vallásos életet, gúnyolja a hitbeli meggyőződéseket, kerüli a templomokat, s igy adja az egyszerű népnek azon rossz példát, mely annak vallásos életére és buzgóságára oly ártalmasan hat ; beviszi az egyszerű családokba is a vallás iráuti közönyösséget, s ezzel az erkölcsi romlást; mert a hol a családokban nincs vallásosság, isteni félelem, ott nincs fedhetetlen erkölcs. Fájdalmasan igazolja ezt a családok erkölcsi ós anyagi hanyatlása, s ez által a társadalom s az állami életet fentartó tényező erők csökkenése! Az a lenézett ós kigúnyolt magyar prot. papság ma is teljesiti azop kötelességet, melyre magát felajánlotta, s mely a vallásos életnek ápolása, a társadalmi életben az istenieknek, mely nélkül semmi társadalom fenn nem állhat, őrzése, a nép oktatása s az egyháznak, mint minden isteni eszmék látható kifejezésének megmentése. Hogy vannak tagjai közt, kik nehéz és szent feladatukat nem teljesítik, és sem tudomány, sem példaadás tekintetében helyöket meg nem állják s az Ur házát nem építik : fájdalommal kell látnunk, de erről nem tehetünk. Igen sok embernek, legyen az pap vagy más hivatalt viselő, nincs ereje, hogy a társadalmi hiányok, erkölcstelenségek s napi renden levő igazságtalanságok stb. közt megtartsa lelkét; felül emelkedjék azon ártalmas gőzkörön, mely mindnyájunkat körül fog, s melytől lelkünk nemességót, erkölcsünk ós családunk tisztaságát, vallásos buzgóságunkat, Isten iránti őszinte hitünket megőrizni: szent kötelességünk! A magyar prot. papság, mint hajdan a hitbuzgalom ama fónyes idejében, mikor a világi urak még anyagi javakkal ós tisztes megbecsüléssel viseltettek azon szegény, most oly kevésre nézett testület iránt, három századon át a magyar fajt ós annak önérzetét összetörni akaró zsarnok önkény ellen védelmezte a nemzetet, ápolta nyelvét, a mai nehóz körülmények közt is igyekszik betölteni hivatását. Erzi hogy só, de tehet-e róla, ha a romlásnak indult ételt, az isteniektől hidegülő, sőt épen az intelligens osztályt illetőleg, magát attól elszakasztó társadalmat, nem javíthatja meg. A mint a helyi szokás szerint ezelőtt harangoztak, most is harangszó hívogat azon egyszerű prot. templomokba, melyből kinőtt azon intelligens osztály, melynek egyes tagja irodalmi téren de az életben is, érdemetlen bírálatával magát mutogató szenteskedéssel a társadalmi bűnök és erkölcstelenségek okául a protestáns és más felekezetű papokat mondja; hogy a vallás első képviselőinek még meglevő kevés tekintélyével együtt, magát a vallást, a társadalmi élet fentartó alapját is erőtlenitse s a még kegyes lelkeket is, annak égi magaslatáról, a hitetlenség s erkölcstelenség átkos völgyébe taszítsa. A mi azon vádat illeti, hogy a prot. lelkészek a társadalmi élet dolgaiban részt vesznek, ezt ha eszélyesen teszik, csak kötélességöket teljesítették. — Ki ne tudná, hogy a prot. papság nem képez külön kasztot, s mint a családi élet által is a társadalomhoz szorosabban kötött testület, részt kell hogy vegyen a hazai jobb létet, mi velődóst ós szabadságot eló'mozditó dolgokban, még pedig nemes példaadással, a jóra lelkesítő törekvéssel. Avagy, kérdjük, mit tegyen mást ? Zárkózzék el a társadalomtól, szenteskedő kegyeskedéssel imádkozzék éhen szomjan; verje mellét és nézze az elvek bukását s neki ne legyen szava, ne legyen lelke, midőn látja, hogy az ország romlásnak indul, a városok elvtelensóge s erkölcsi tisztátalansága elragad a faluk lakosaira is. Hideg tétlenséggel nézze a társadalmi élet betegségét s ne legyen szava másutt mint a templomban, hova a társadalom nevezett miveltjei már nem járnak, mert szégyenlik a megjelenést, miután elpusztították a kebel meggyőződését, a hit és vallás iránti buzgalmat, a lélek legszentebb örökségeit. Jaj lenne a magyar protestantizmusnak, ha nem volnának dicséretes kivételek. És sokszorosan jaj, ha mi a prot. leik. buzgóságát csak a templomi buzgólkodásra szorítanók. Nem és nem. Krisztus és az apostolok rendelése, példája szerint nekünk mindenütt megjelenve, a társadalmi törekvések közül magunkat ki nem vonva azon kell lennünk, hogy ahol járunk kelünk áldás fakadjon nyomunkon, nemes lelkesedós, az igazság ós szabadság szeretete támadjon a keblekben, s Isten országa nevekedjék a templomon kívül is a társadalomban.