Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1879-03-09 / 10. szám
E szembe állítás egyúttal a legnagyobb ember kicsinységét is jobban kimutatja az Istenhez képest, az ember alázatosságát jobban felébreszti és igazolja az Isten méltóságos fenségével szemközt, mint a kettőnek különkölön tárgyalása tehette volna. A végtelen Istent az ember véges elméje tehát föl nem foghatja ; de — mondják sokan —• az nem is az értelem, hanem a szív dolga ; a vallás nem tudomány, hanem érzelem ; s kit észokokkal meg nem lehet győzni, azt a szív ösztönszerű vágya, sejtelme oda vezeti az Istenhez, megismerteti vele; az emberek legnagyobb része nem bölcselkedik, nem elmélkedik hite fölött, sőt félti szíve érzelmét az ész vizsgálatától ; az Isten utáni vágya, áhítozása maga előtt is megmagyarázhatatlan titok • lelke hozzá férhetetlen mélyében gyökeredzik az, de éppen azért, mert hozzá férhetetlen, ki is irthatatlan. Berzsenyi felfogása szerint tehát az érzés a hit igazi alapja, az ész látja az Istent műveiben, de őt magát csak „sejti'5 , megvizsgálni gyönge, s róla számot adni képtelen ; sőt hogy van, szigorú logicai kényszerűséggel be sem tudja bizonyítani. Az Isten léteiét bizonyító okok tauúságtétele nem állja ki a próbát a tudomány Ítélőszéke előtt. Az Isten létének vizsgálása sokszor éppen tagadására vezet: a ki az Istent keresi, ritkán találja meg; saját szívében kell annak lennie; mintha az ember valakinek rokonszenvét erőnek erejével meg akarja nyerni, épen az által mellőzi, elidegeníti azt magától; mint az úszó, ha ért hozzá, fenn marad a vízben — úgy szólván magától — ha pedig nem, mentül inkább kapálózik, annál inkább sülyed és elmerül. Berzsenyi egy gyönyörű hasonlattal röviden megmagyarázza az Isten lételét : „Léted világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet,4 Fenséges tárgyához méltó s annyival is inkább találó hasonlat, mert a nap, mint fény és hő forrása, naprendszerünk magva, összetartó központja, életet áraszt mindenhová. Mint fény, mindent tisztán mutató igazságnak, mint hő, mindent melegítő, kifogyhatatlan szeretetnek, mint a föld felett eljáró test, mindent látásnak, mindentudásnak jelképe ; tehát az Istenhez méltó, rá emlékeztető tulajdonainál fogva találó hasonlat. Azonfelül a pogányságnál mint Isten, csakugyan imádat tárgya is a nap. Itt a hasonlat még azért is alkalmas, mert megtart az első sor által közlött nagyság, magasság gondolatánál, sőt fölragad a földről az égbe, s igy igen jól köti össze az első szakot a következő hárommal, mely az Isten fönséget festi igazán fönséges képekkel. A naphoz hasonlította az Istent. A világ minden pontjáról a naphoz, mint központhoz vezetnek vissza ragyogó sugarai; ilyen központ a világban az Isten; igy festi tehát, de megint nem őt magát — hiszen „szemünk bele nem tekinthet* — hanem környezetét, kíséretét s azok nagyságában az ő tönségét, a nagyság élénk szemléltetése végett részletekben be mutatja a felötlött hasonlat tárgyát : • 2. A legmagasb menny s aether Uránjai, Melyek körülted rendre keringenek, A láthatatlan férgek, a te Bölcs kezeid remekelt csudái. Itt az Istennek rendtartó bölcsessége vau előtérbe állítva, hogy úgy mondjam, szelleme, mindenható fölénye, melynek engedelmeskedik az egész világ ; bölcsen teremtő erejének gyökere : az akarat; míg a következő szakban csupán hatalma, teremtő ereje. Ennek a fölénynek hódol nagy és kicsiny, a dicső csillag és a pici porszem, minden az ő bölcseségének csodálatostanúj a. Igen költőiesen a nem élőket: a csillagokat is működésben, mozgásban, élénk keringésük közben mutatja fél. Az ellentét a fényes csillagok és láthatatlan férgek közt, nagyon megragadó és találó. Mint a nap mindenre elárasztja fényét: világvárosok tündöklő márvány csarnokaira épen úgy, mint a puszták fiainak vihar-tépte piszkos sátorára ; a népek bíboros kényurának koronájára épen úgy, mint a sanyargatott gályarab láncszemére; — és a mint minden egy sugárka az egész nap teljes tulajdonságait bírja s elemzőjének fel is tárja : úgy az Isten ereje is mindenre kiterjed, miudenen teljesen nyilatkozik A vizsgáló előtt, hogy az habozik : a nagy vagy a pici dolgokban bámulja-e inkább hatalmát és bölcseségét? a maga nemében mindegyik tökéletes, csodálatos remek. Mindegyik mérhetetlen. Kicsiny és nagy, az egész minden az ő teremtménye. Igy a 2-ik szakban érintett két szélsőség után a 3-ik együvé fogja, egyszerre mutatja az általok határolt mindenséget: 3 Te hoztad e nagy minden ezer nemét A semmiségből ; a te szemöldököd Ronthat s teremthet száz világot, S a nagy idők folyamit kiméri. Az előbbi szakhoz képest ez megint nagy emelkedés; amabban csillagok, férgek; ebben száz világ, és a Minden, s ezer nemei; ott, hogy csodálatosnak teremtette, itt hogy semmiből teremtette; ott „bölcs kezeid*, itt I „szemöldököd* s az is jelző nélkül, vagyis: ott a szol gáló, végrehajtó erő és eszköz, itt csak a parancsoló intés; ott a teremtés, itt rontás és teremtés; ott a jelen, itt az örökkévalóság: „a nagy idők folyamit kiméri*; ott az erő nyugvó, inkább figyelő, gondviselő állapotban, itt cselekvésben, melyet Horatius képe szerint a szemöldök megniozdítása nagyszerűen fejez ki. Az ellentét is a lehető legnagyobb : Minden — semmiségből. A minden helyett most világegyetemet mondanánk, és Berzsenyinek nagyon alkalmas lett volna korában ilyen felfogáson I alapuló szót ismernie, mint a latin > „universum* is, mert a központ képzetét mintegy érzékíti ; a különféleségben fellelhető egységet jeleníti meg az „egy* gyökből származott szó, a mi a fentebb részletezett hasonlatnak igen jól megfelelt volna. (Vége következik.) VERES JÓZSEF.
