Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-03-02 / 9. szám

Ugyanis, akár kisebb körű eseményeket az egyház községi életből, akár általános, az egész egyházat és államot érintő tervezeteket veszünk tekintetbe, világosan látjuk, hogy Németországban jelenleg —mint mindenütt, hova Róma befolyása hat — a kormány és a kiváltságos körök minden áron a reactiót óhajtják ismét hatalomra kelteni. j A berlini „Evangelische Kirchenzeitung" mult i évi 50-ik száma például azon hírrel lepi ínég a szabadelvű olvasót, hogy a királyi consistorium dr. Schrammot, a volt brémai székestemplom prédikátorát, kit a berlini Jakobitemplom egyházközsége lel- , készül választott, mult évi april 11-én, tehát meg- ! választatása után hét hónappal ez uj hivatalában nem erősítette meg. És pedig azért nem, inert dr. Schramm egy ,,Unser GUaube" című könyvet írt, i melyben, — így szól a consistorialis Ítélet — találtatik ugyan a vallásos érzületnek jótékony meleg- j sége; mutatkozik is benne a monotheisíikus vallásnak szükséges alapelveinek megtartása utáni törekvés, és a pantheismus ós materialismus minden észszerűséget felforgató elvei ellen ügyességgel vezetett harc: 1 de mindamellett hiányzik benne a specifikus keresz- i tyéni tartalom még nagyobb mértékben, mint Hosbachnál. Ezen eltiltó Ítélet mellett még azon kérdés is vettetett fel, megengedhető-e egy olyan hitetlen egyházközségnek, mely egy keresztyén hitszónok kellő qualifikatiójáról semmi fogalommal nem bir, hogy még egyszer — harmadszor — az egyházi dogmákkal meg nem egyeztethető lelkész-választást megejtse ? Ez csak egyes, concret esete azon általános reactionalis áramlatnak, melynek a németországi pietistikus párt most újra nagyon kezd örvendezni. És pedig annál inkább, mert a mindenható kancellár legújabban Rómával egy uton haladván, a szabad nyilatkozatot még a parlamentben is elakarja tiltani. Valóban, nem a véletlen játékának lehet tekinteni azon tényt, hogy Bismarcknak Bennigsen által úgy keresztelt kar er-törvénye és XIII. Leo encyklicája majdnem egy órában jelentek meg a nyilvánosság előtt. És a mit a kancellár mint protestáns talán még sem tart illőnek bevallani, ezt annál bátrabban hangoztatja ő szentsége; ez ugyanis a boldogtalan socialismus okát visszaviszi a reformátióra, a lelkiismereti szabadságnak a 16-ik században végbe ment dicső harcára. Igaza van egy napi lapnak, mely azt mondja, hogy, ha a pápai nuntius a „via triumphalis"-on Berlinbe a brandenburgi kapun bevonul, egy halotti menettel fog találkozni, mely Németországnak megfojtott szabadságát — és mi hozzátehetjük: a németországi protestantismus szabadságát is — síri nyugalomra kiséri. Kimondhatatlan szomorú jelenetek ezek, nemcsak a felvilágosodott tizenkilencedik század nemzedékére nézve általában, hanem Németországra, mint a protestantismus bölcsöjére nézve különösen. A ki oly szerencsés természettel van megáldva, hogy oly sötét napokban sem veszti el derült hangulatát, bátran jósolhatja, miszerint még megéljük azon világhirü eseményt, hogy Bismarck a hírneves Hahn-Hahn grófnőt követvén, katholikussá lesz, s megsiratja egykori prot. létét. Nem volna csoda, ha ily tapasztalatok után Németországon minden jóravaló protestáns undorral fordulna el egy iránytól, melynek célja a róm. kath. hierarchiának legsötétebb napjait ismét, divatba hozni. Igaz, a jobbak most sem riadnak vissza a reactió elleni harctól és sietnek még megmenteni, a mi megmenthető. Majnai Frankfurtban a mult év végén megjelent dr. Baumgartentől ,,Luther us redivivus, oder die kirchliche Reaction, ihre Grefahr und ihre Ueberwindung" című igen nagy becsű könyv e tekintetben. A szerző Luther szellemének erejével a nép vezéreit, a tudósokat, lelkészeket és tanítókat felakarja költeni azon minden szellemi haladást megölő tétlenségükből, melyre őket az állam-hatalom és az udvari theologia el akarja átkozni. Figyelmezteti őket, hogy a most ismét uralomra törekedő reactió már a harmadik e század folyamában s hogy célja nem más, mint az, mely már az 1302. évi ,,Unam sanctam '-féle pápai bullában jelezve van, t. i. az államnak közvetlen és feltétlen alávetése az egyházi hatalom alá; azon egyházi hatalom alá, mely 1870-ben a csalhatatlansági dogmában ,,non plus ultrádját elérte. Valódi remekséggel ecseteli Baumgarten azon középkori állapotot, mely most Németországban elharapódzik s melynél fogva 16 millió katholikus keresztyén üdvözitése mellett arra köteleztetik, hogy 20 millió protestáns testvért elátkozzon; és arra hívja fel a közfigyelmet, hogy ha a német nemzet az új reactió diadalrajutását meg nem gátolja, akkor mind azon törvények, melyek a nép felszabadítását eszközölték, milyen például az 1869. évi jul. 3-án alkotott, mely által a polgári ós állami jogok élvezhetése függetlenné tétetett a hitvallástól, ismét sírba szállanak. Önkénytelenül azt kérdezi az igazi népbarát: fog-e használui ez és ehhez hasonló felszólalás? Ki tudja. Eme jelszó: „Veszedelemben van a vallás," Hoedel és Nobiling eszeveszett merényleteik következtében ínég olyanoknál is fogékony kedélyre talál, kik az előtt egészen másképen gondolkoztak s kiknél a vallás iránti érdeklődés valami egészen idegen dolog szokott lenni. Katholikusok és protestánsok, papok és lovagok, hivataluokok ós gyár birtokosok vetélkednek egymással a szellemi és vallási rabszolgaság trónraemelésében. Ha a harc mégis át merne lépni a könyvek theoretikus mezejéről az élet tárgyila-i gos csataterére, a küzdelem borzasztó alakot ölthet.