Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1879 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1879-01-05 / 1. szám

kéziratokkal, vagy ode a textus receptussal. Akárhány meggyőző példát idézhetnék még. Ha meg az el ut] helyett szabad nekünk, ami nem lehetetlen, itt az ry kötszócskára gondolnunk a íva előtt, mint az i. t. szerkesztő úr véli, akkor meg egészen egyszerű a kérdés, hogy ez az rj mikép eshetett ki a szövegből, mert az i] /nek, az íva inanak ejtetvén ki (t ina), a két / öszszeolvadása a fülben s az első t hang (/y) elmaradása az Írásban igen könnyen érthető. Tehát a miatt hogy az ei [.írj, vagy az i. t. szerkesztő úr /y ízecskéje, nincs ott az utómondatban, ínég a correeturát elvetni nem lehet. Az a kérdés, hogy va n-e rá szükség vagy nincs? En annyira szükségesnek, hogy kikerülhetetlennek tartom, amint ezt belső és külső érvekkel igazolni fogom. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy én nem a kontov szót támadtam meg, mely Pálnál határozó és melléknévi alakban igen gyakran előfordul, hanem a oó'e-t az összefüggésben, a lomov előtt. A komov szót Pál, különösen leveleinek végén, átmeneteknél ép ugy használja, mint mi, különösen leveleink végén, a különben, egyébiránt kifejezéseket (2 Kor Xlll. 11, Philippi in. 1., IV. 8, 1 Thess. IV, 1, stb) de mindig átmeneteknél, s a mondat élén, soha a mondat testében. Használja ép oly gyakran melléknévi jelentésben (s ekkor a mondat testében), mint 1 Kor 1. 16: „nem tudom, hogy más valakit ((koinov) kereszteltem volna" s XI. 34. „a többit . pedig elintézem, majd ha elmegyek4

'. Ez a használata a koirtov szónak az, melyet én, mint páli kifejezést felvettem. Hogy pedig a 6 öe lomov egyenlő volna a puszta koircov-nú, erre nélkülözök minden példát; s még ha föltehető volna is, hogy Pál, ki mindég koircov-t és xó koijtov-t irt araikor ezt akarta kifejezni : egyébiránt, itt épen o ős loinovt írt volna, s ez jól volna mondva, amiben kétkedem, akkor is fenmaradna a code varians nehézsége ép a régi kéziratokban. A t. r. alapján tulajdonkép csakis így fordíthatnánk, ha a koinov-i adverbialiter veszszük : mi (pedig) egyébiránt a kezelőben megkívántatik, hogy hű legyen ..." s következnék, ami hiányzik, az állítmány ; vagy melléknévi jelentéssel : ^ami egyéb a kezelőben arra megkívántatik hogy hű legyen . . .* s hiányzanék az állítmány. A íva tehát így is nehézséget ád. Hogy a Ivás utómondat állitmánynak tekintethessék, valaminek kellene előtte állani ami ezt fejezné ki : ez a z (TOVZO EOXL) vagy pedig a o helyett kellene xovxo-nak állani az előmondatban. Azaz, ha Pál ezt akarta mondani : Egyébiránt a kezelőben a z kívántatik meg, hogy . . vagy. s

Ami egyébiránt a kezelőben megkívántatik, ez az, hogy...* akkor ezt véleményem s szokása szerint így fejezte volna ki: koi-itov, tovzo L,tfceixai év x. o: íva morog xig evgedy, vagy xovxo de KrjretTta stb. vagy koiitov Lrfxetxai ev x. o. TO itiotov ríva evQe&rjvai. Ha pedig a o de-t úgy veszszük mintha ott sem volna, azaz ha a dőe koinov csak azt tenné amit a XOÍJTOV magában, akkor Lachmannal ezt olvasnók XoiTtov K. . stb;

melynek ha értelme ez; „Egyébiránt megkívántatik a sáfárban, hogy hű legyen®, ez mondatnak jó, de az összefüggésbe per absolute nem illik bele, mert ott arról nem lehet szó, hogy a hűség megkivántatik-e vagy nem, hanem arról, hogy m i kívántatik meg? Mindez áll, ha toőe-t olvasunk is. Azt, hogy „csak az kívántatik meg* vagy hogy egyéb nem kívántatik meg a kezelőben mint hogy hű legyen* így kelle vala kifejezni : covco aovov Cijreizai sv T. o. íva . . . vagy amint mi fölvettük : ov de Xouiov í. 6. r. o. ti ui] stb. — Ez utóbbi felel meg teljesen az összefüggésnek, mert felelet az előzményekben megbeszélt tényre, hogy a korinthusiak Apollost bölcsészi képzettségéért s ékesszólásáért föléje helyezték Pálnak: — „mi az Isten titkainak kezelői vagyunk ; a kezelőben pedig egyebet nem keresünk, mint azt, hogy hű legyen.® De e mellett szól, mint külső bizonyíték a varians lectiók léte s természete is. Négy olvasásmódot ismerek. Az egyik a t. ré; a másik a régibb codexeké, mely a óőe helyén loőe-t olvas; a 3-ik ezek alapján Laehmanné, ki a toőe-t az előző mondathoz olvasván, ezt a mondatot a loLTtov szóval kezdi; a 4-ik a legsajátságosabb, a Sinaitikusé : toőe IOLTCOV TI ^RJTEITE tv ToJg oiy.ovoi.ioig ; ívet jciorog ríg eiiQe&rj, mely a cl szóval szaporítva az előrészt a ^reirai-t többes második személyre s a mondatot kérdőre változtatja. Mit bizonyít e sok varians, melyeknek mindegyike bír látszólagos értelemmel, de egyik sem valódival ? Azt, hogy itt szövegromlás történt, hogy a szöveg bizonytalan, vagyis hogy a szövegcorrectura igen is szükséges. S mire utal a jellemző wőe és, oőe eltérés ? Az ov őe-re mint közös alapra. Sőt ráadásul; a figyelemre méltó varians leetiók sorából egy ily specialitást is idézhetek, melyen ugyancsak meglátszik, mennyire hiányosnak tetszett az értelem a rendes olvasásmód mellett: y.aí o koiitov Kyreízcu ev io~ig oíy.ovouoig, -/.áv.eívo (!) rji-iág loyt'Cto'Övj. Ti ős tori covio(\)eo év r. o. Kf]T0v{.iev0v ; Iva juaxog tig evQe&rj. („S a mi egyéb kívántatik meg a kezelőkben, csak az tulaj doníttassék be nékünk. S mi az a mi a kezelőkben megkívántatik ? Az hogy az illető hű legyen*.) Az egyedül elfogadható más olvasásmód a loutov, xovxo Cy\xeixai-féle volna, de az a variánsokból egyátalán nem magyarázható ki. Ezen alapokon tartom fenn szövegcorrecturámat, s jelen indokolt alakjában ajánlom a megfontolt megítélésre. Hogy a fordítás az adott szövegcorrectura nélkül is megállaná a helyét, azt nem tartom, vagyis inkább a szövegcorrectura hallgatag elismerésének tartom. A mire a szerkesztő úr figyelmessé tett, hogy a nagy mester Luther is úgy fordította e helyet, magam is nagy súlyt fektetek, mert szövegcorrecturám melletti bizonyítéknak tekintem. 2. A mi az i. t. szerkesztő úrnak a Gral. I. 6. általam adott s ő általa most már Hugó Grotius tekintélye által is támogatott felfogásra tett megjegyzését illeti, azzal a kérdést távolról sem tartom eldöntöttnek. Az a t. közönséget végtelenül csekélylyé érdekelheti, hogy az én csekélységem az i. t. szerkesztő úr elismert tekintélye