Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1878-02-10 / 6. szám
szon képezi. A hasznosság, gépies üzletvitel légkörében mozog az, s e haszon az önzés, a célul s nem eszközül tekintett iparverseny terén jelentkezik sajnálandó egyoldalúságban. Napjainkra is illenek Fries eme szavai: »anyagi culturánk tolongása, a szép, nagy és fönséges iránti szeretetet az életben majdnem a fölismerhetetlenségig háttérbe szoritá, s ama szeretet majd sohasem jelentkezik tettleg, mert mindenki elegyediti magát a végletekig, s az egyéni haszon és birvágy annyira erőt vőn mindenkin, hogy nem uralkodhatik igényein és szükségletén. Mi örömest fogjuk föl az életet mint munkát, mely elviselhetlen volna, ha valamit nem lehetne általa megszolgálni; hanem szépségének szabad szemléletére majd senki sem emelkedik fel. Még az élet legszebb jelenségét is, az erényt, napibér szempontjából fogjuk föl, s aligha törődnénk vele, ha az Istenség utóbb fizetést nem adna; az örök boldogágra speculálva vagyunk erényesek." Hasznosságjósdink és lovagaink a bölcsészetet üres, időpazarló szőrszálhasogatásnak tekintik, mint a mely semmi „reál* és »solid* megmarkolható eredményt föl nem mutathat. Azonban, ha ezen hasznosságszellem, vagy is, nevén nevezve a gyermeket, az anyagelvüség végcélját keressük, akkor vagy az érzéki jólét alrangú céljaira bukkanunk, vagy a puszta eszközök szakadatlan láncolatához utaltatunk, melyben a végcélhoz soha sem jutunk el. És ez utóbbi fejezi ki valódi s tulajdonképeni érteményét a haszonnak. Mert mi a haszon? Oly jó, mely mint eszköz, másra jó. Másért, más végett, másban jó az, ami hasznos, mert az eszköz mint eszköz hajtja a hasznot. A pénz önmagában haszontalan, de mint eszköz más dolgok megszerzésére hasznos. A haszon tehát nem bir öncéllal. És itt a magköve a hasznossági elv szellemének. Tieck, Scheidler és Schmidt Henrik után érvény nyel bir a mi ajkunkon is azon éle, mely szerint korunk a »Mittelalter( < nevet érdemli legtalálóbb módon, magyarul mondva pedig: »aranykort* élünk... A hasznossági tan az élet célját és eszközeit fölcseréli egymással. Nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem dolgozunk azért4 hogy élni tudjunk, illetőleg hogy úgy élhessünk amint valódi célunk szerint élnünk kell, végcélunkra törekedve. És a bölcsészet tanit meg minket arra, miként űzzük a praxist, miként használjuk a gépeket, miként értékesítsük időnket, tudományunkat stb. t. i. hogy mint helyes eszközökkel mozdítsuk elé a szellem fölényét a természettel szemben, hogy a szellem kiküzdhesse önállóságát, függetlenségét, s biztosithassa uralmát!. .. Az ember társas élete okvetlenül némi állandó formákat követel arra nézve, hogy maga az életfolyam rend- és szabályszerű mozgásban haladjon. A practikusok e formákat holt gépiegességig merevítik, s azért a formalitások előttök a legfőbb »nc nyúlj hozzám* törvényei az életmódnak. Az űzletrendszer a praktikus szerint az örök szent világrend s előtte minden törvényes rendnek s minden szentnek fölforgatója gyanánt tűnik fel az, ki eme rendszabályokon változtatni merészel. Különösen hódolnak a megcsontosodott formalitásoknak az olyan hivatalnokok, kik egész életöket a bureauban chablonszerű tollvezetés közt morzsolgatják. Mintha életerejük a ezopfban lüktetne, úgy jajdulnak föl a nyeső olló láttára ! — Hiszen van is valami a dologban. A véges emberi élet korlátoltsága hozza magával, hogy a munkásság, különféle hivatáskörökre ágazzék, s miként a gépben minden keréknek, úgy minden működéskörnek is sajátirányúlag s megállapított módon kell mozognia. Különben zűrzavar lesz az egész élet. Ámde az egyoldalú, praktikus korlátozott üzletszemüvege előtt saját különös hivatásának határvonalán túl eltűnik az általános fensőbb rendeltetés s végelemezésben kihal kebléből minden érdek a haza és emberiség iránt. Az ily emberek ignorálnák teljesen a bölcsészetet, ha ez békét hagyna nekik. De mivel ez nincs igy, mert a bölcsészet korszellemet teremt, s abból íolyólag változnak a hivatalos teendők szabványai, azért az egyoldalú praktikus a bölcsészetet mint puszta elméletet s újítási viszketeget kiáltja ki s uton útfélen átkozza, korholja. (Folytatása következik.) TÁRCA. Böng észét a »Prot. Egyh. Isk. és Lap*-okból. A papi egyenruha. E borongós téli időben egy fényes név csillámlott fel ezen lap térs égén, B a r a n ya i Kristály, ki is szóba hoz egy fontos dolgot, a református papok egyenruháját, s végül tesz egy indítványt — ragyogót. Megvallom, hogy ez a dolog, ez az egyenruha dolga, tiz álló esztendő óta fúrja az oldalamat, de semmiképen sem tudott onnan kiszármazni. Nem tudtam elkezdeni. Vagy ha eltudtam volna kezdeni, nem tudtam volna bevégezni, s igy magam liferáltam volna magamat által a közderűltségnek. Üdv és hála legyen tehát neked oh fényes ur, ki elkezdetted, s egy csókolni való inditványnyal be is végezted (részedről alkalmasint örökre) ezt a dolgot. Most már el merek indulni az általad tört uton; ha rosz helyre jutnék, utánad menvén, téged ér elsőbben is a pásztorbotok kenete. Eh, de mit utazgassam ? Voltam egyszer tractuális gyűlésen , elmondom tehát, a mit ott látam, végűi hallotam. Elmondom egyszerűen, a kinek füle vau a hallásra, hallja ! Egyszer tehát, anno nem régiben, tractuális gyűlésen voltam. Nem azért mentein ugyan oda, hogy a tractus közügyének szekerét húzni segitsem, hanem hogy kipróbáljam képességeimet majd a — tractuális ebéden. Bementünk a gyűlésterembe ; s miután mindenki helyet foglalt rangja szerént, leültem én is a kemence mellett rangom szerént. Es mivel ekkor tájban azon tervvel is foglalkoztam a többek közt, hogy a jelenkori nagy férfiak arcképeit és biographiáját kiadom : egy előttem űlő presbyter érdemes hátára fektetett papirra lerajzoltam
