Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-15 / 50. szám

tyol egy nemével, a fátyol egy nevével van dolgunk. Egyenes vagy közvetett neve-e, nem tudni. Én, ha az e^ovaia nem egy a köznyelvben akkor élt, de reánk nézve feledtségbe ment, világos elnevezés volt, a nők fejét elfedő ruha, a fátyol egy nemére, mert ezt én nem tudom, ha az e^ovoia szónál nem szabad valami másra gondolnunk, mint az ismert főjelentésre, a h at a lo m r a, melyből M. tiszttárs ur hatalomjelt von el : akkor egy gondolatom van, s azt hiszem, jó helyen tapogatok, mikor az i^ovoia alatt talizmánt értek. Ugyanis miről van itt szó ? Arról, hogy az asszony fejéről az angyalokra való tekintetből nem szabad a fátyolnak (mint talizmánnak) hiányzani. Genesis VI. 2—4 nyomán a zsidó hitrege ugyauis azt állítá, hogy az ős időben az angyalok (Isten fiai) látván az emberek leányainak szépségét, leszállottak azokhoz s velük az óriásokat nemzették. Hogy ilyennek ki ne legyenek téve, azaz, hogy szépségük kimutatásával valamikép bajba ne kevered* jenek a nők, azért szükséges, mondja Pál, hogy a nőknek fejükön legyen az s^ovaia, a mi őket bir hatalommal megvédeni, megóvni, vagyis a talizmán. Midőn a forditó, ugyanezen összefüggésben a 15. versben a 7t€Qi^nlaiov-t fátyolnak forditja, ott már nagyot botlik, mert a mondás, hogy a haj a nőnek fátyol gyanánt adatott, azt foglalná magában, hogy e szerint a nő a fátyolt fejéről levetheti, s födetlen fővel járhat, vagy legalább is isteni tiszteleten kitakarhatja, szabadon hagyhatja fejét. Igen, de épen ez az a Korinthusban lábra kapó szokás, melyet Pál határozottan elitéi, melyről ily keményen nyilatkozik XI. 6 : „ha nem fedi be fejét az asszony, a haját is le kell nyirni!" Károli fordításában nem hangzik e hely ily erősen képtelenül, mert ő legalább csak annyit mond átalában, hogy „feje fedezésére adatott a nagy haj" s hanem fejét, hanem testét mondaná, tűrhető volna, bár nem jó. A neQiftólaiov a jt€Qi/Salho átvet, igétől, oly ruhát jelent, melylyel magunkat beburkoljuk, köpenyt. S e szó alapjelentésénél fogva használtathatott valami a fejen viselt ruhanemű elnevezésére is, melylyel a fejet tekerték be, valami turbánféle elnevezésére, melyet csak a férfiak viseltek, 8 mely különösen szép volt, mint egy a lenyirt hajat helyettesítő disz, ékesség. Ha ennek nevet tudtunk adni, meg van a helyes fordítás. Valaki, nálam jobb archeolog, tán adhatna felvilágosítást. Az az összefüggésből is bizonyos, hogy a ?xegiftolaiov alatt, ha az öltözet kiegészítő része is, valami pusztán a férfi által viselt s dísznek, ékességnek tekintetett dolog értetik. Tehát miként a synonymon rtegifiólr], a tcsqifiolaiov is fordítható, ha már annak a férfifej dísznek a nevét körülírva sem tudjuk megállapítani, ékesség, dísz vagy épen fejdísz szóval — „mivel a haj fejdísz gyanánt (fejdíszül) van adva neki," — vagy akár igy: „feje díszítésére1

4

. Fordíthatunk tehát igy, de magára a dolog érdemére nézve csak a mellett mara ok, hogy a rcsQiftolaiov valami, a férfiak által akkor viselt diszes turbánféle, Avagy ma is nem az-e a nőre nézve a hosszú haj s az abból csinált frizura, ami a férfiakra nézve, a kalapok stb. különböző fajtája ? — S a nők legközelebbi tornyos hajviselése nem felel-e meg a modern arszlánok magastetejű kalapjának s a régi francia gárdisták nem is tudom hirtelen, hogy nevezett magas süvegének ? (Vége következik.) P. NAGY GUSZTÁV. BELFÖLD. Dunántúli ref. egyházkerületünk s a horvát slavon missió. Dunántúli ev. ref. egyházkerületünk más superintendentiák példáját követte-e, vagy meghatva azon nagyszerű beszéd által, melyet a belső-somogyi egyház-megye nagyérdemű esperese, elhagyatott rokonaink ügyében emelt, igen bölcs intézkedéseket tett Horvát-Slavon országokban szétszórtan élő rokonainkat illetőleg. Örömmel üdvözöljük egyházkerületünk érdemes elöljáróit, a kik belátták ez ügy szőnyegre hozatalának szükségességét s mindent megtettek ennek orvoslására, illetőleg keresztülvitelére. — Valóban nevezetessé tették azt a napot, melyen — felkarolva elhagyatott rokonaink ügyét, — nem késtek megmuta ni azt, hogy kerületünk is tud áldozni rokonainkért. Körmendy Sándor esperes úré a dicsőség a kezdeményezésért, ki fáradhatlan szorgalom- és buzgósággal járta be Horvát-Slavonország rónáit s rengetegeit egyaránt, s érdekes adatokat gyűjtött az ott szétszórtan élő rokonaink életéből. Ez adatok nyomán készített „emlékiratát*, melyben nem csak rokonaink elhagyatottságát s szomorú állapotát, hanem az összes horvát-slavon nép szokásait, erkölcs-és életmódját is leírja — feszült figyelemmel hallgatta végig a kerületi közgyűlés folyó évi junius 20-án. A gyűlés meghatva az emlékiratban kifejtett nyomor hallására, bármily uton-módon történend az, — annak enyhítését rendelte el. — Hogy pedig lelki szükségeik is kielégíttessenek, hitkövetet küld hozzájuk, kit az egyházkerület a St. chrischonai (Básel) képezdébe bocsát arra leendő kiképeztetés végett. Rajta csak, Isten segélyével, még több ehhez hasonló s üdvös intézmény: ez fényt vet működésünkre, letépi rólunk a tespedés bilincseit! örvendve én is egyházkerületünk ez újra ébredésén, a következő napon egy indítványt, illetőh-g ajánlatot terjesztettem a közgyűlés elé, melyben pályázat hirdetést ajánltam — kizárólag a pápai főiskola növ^ndé^ei között — a missiót illetőleg, vagy ha tán alkalmasabb egyén — a mit feltenni merész nem vagyok — nem találkoznék, én magam ajánlkoztam : „Mert nem adott nékünk az Isten télelemnek lelkét, hanem erőnek és szeretetnek és józan elmének lelkét.* *) *) 2 Tiraoth. 1. r. 7—8. v.