Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-12-15 / 50. szám

1601 1602 maradt emlékezetben, hogy maga a szószékbe való fellépése már oly megható és ünnepélyes, bizalomra gerjesztő és kegyeletre hangoló volt, hogy önkénytelenül imára hangolódtak a sziv érzelmei. Itt azonban megjegyezni kivánom, hogy azok, kiknek testalkotásukban, vagy arcokban nem sok vau a méltóságteljesből és tekintélyesből, azok semmi esetre se akarjanak méltóságteljesek lenni ; mert helyesen mondja Sz. D.: „szükséges, hogy ismerje magát a szónok ; tudja mi áll neki jól, mi — nem; mert nem mindennek illik minden. A ki p. o. fönségben, méltóságban mutatkozni nem tud, mégis erőlteti magát, nevetségessé lesz. A kinek tehát testalkatában fönség, nemesség, méltóság nincs, az csak komolynak mutassa magát, de tartózkodjék attól, ami neki nem jól sűl.« A szószékben való megállásnak szerzőnk által feltüntetett két féle módja közül én az elsőt, tudniillik az áhitatosan íölemelt arcot és tekintetet tartom helyesnek • a protestáns hitnek megfelelőbb ez; a szószékre való lebomlásban sok van, a mely az ugy nevezett filacteriones buzgóságra, a biblia és ostyacsókolásra emlékeztet, más részről nem csekély comicum is vegyül hozzá, kivált ha a leborulás félszeg módon történik, legkivált ha a szónok magas ember, s feje leebb esik, mint háta. A test és fejtartásra vonatkozó utasitások után, röviden megemlékezvén az arc és szemjátékról, azt mondja szerzőnk, „hogy a szónoki cselekvésben legtöbb k

s legjelentékenyebb szerep kétségtelen a taglejtésnek, a kezek mozgatásának jutott." En abban a véleményben vagyok, hogy fontos és lényeges az arcjáték, különösen a szembeszéd és mellékes a taglejtés. Taglejtés használata nélkül sok jeles szónok van, példa rá korunk legnagyobb szónoka Kossuth Lajos ; de szembeszéd nélkül jó szónokot képzelni sem tudok, a szembeszédtői pedig elmaradhatatlan egy bizonyos határig az arcjáték. Az egyházi beszédnek egyik főcélja a megértetés ; a gyermek, ha szemeimbe tekint gyakran szó nélkül is megért, míg mesterséges tag jár tatásomért kinevet; sok hallgatónk a lelkiekben nem sokkal különb, mint a gyermek. — Szépen mondja ismét Sz. D. : „Az ábrázat egy csoda erejű tündér-tükör, melyről az ember a lelkében történő mindenféle indulatot sugároztathat hallgatóira". — Ismét: j.a szemek különösen alkalmasok nagy nemii kinyomásokra. Ragyognak az örömben, homályosak a szomorúságban, szerénységet, gőgöt, kegyetlenséget, szórakozást, könyelmüséget, félelmet— tegyük hozzá: szeretetet, nyájasságot, rokonszenvet, kegyeletet, alázatot árulnak el. — Épen ezért a valódi szónoknak, a mennyire lehet," szemével érni kell hallgatóit. Van a fennebieken kivül a szemben egy kifejezhetlen varázs erő, mit sokan delejességnek neveznek, ezzel kell minden nagyobb szerű gondolat, vagy érzelem közlése alkalmával igézetben tartani a hallgatókat. A szembeszéd mintegy világot gvujt a szóbeszédhez, enélkül mintha setétben hallgatnék a szónokot. A szemmel önt a szónok s azzal merít lelkesedést ; ezzel veszi észre, mily hatása van beszédének ; kérdez és felel vele egyszerre. Imént emlitém, hogy a szembeszédtől elválhatatlan az arcbeszéd, melynek alkalmazásában nagyon kell ugyan ovakodnunk a túlzástól Színészi arcfintorgatástól, az arcizmok szószéki előadáshoz nem illő rángatásától, de nem kell tartózkodnunk annyira, hogy erősebb fájdalmak, vagy leverő érzelmek nyilvánításakor is szokott simaságát és merevségét tartsa meg arcunk, különösen homlokunk, mert ekkor nem lesz, nem lehet összhangzat a külső ' és belső között, s az előadás nem lévén megfelelő a benső érzelemhullámzásnak, elmaradunk a természetestől, s igy nem érhetünk ei teljes szónoki diadalt. — Örvendetes dolgok említésekor a homlok sima mint a derült ég, a fájdalomban elborul a tekintet, melyet a szemöld gyöngébb összevonása és a homloknak a szemöld feletti árnyéklatos beredőzése idéz elo, mikor is a szemhéjak félig a szemre csukódnak, mintha könyhullatásban keresne a fájdalom kifejezést. Ezekben bár előnyt adtam a szembeszédnek: nem vagyok ellensége a találó, kerekded taglejtésnek sem, mert bizonyosan közre hat ez arra, hogy hatásos szónokok lehessünk; sőt vannak esetek, midőn elmaradhatatlan az, mint p. o. nagyobb felindulásoknál, kitörő érzelem nyilvánításoknál, vagy a komoly meggyőződés tolmácsolásánál 5 ugyan az ért szükséges ezt is tanulmány tárgyul tűzni a leendő szónokok elé j mert a ki e tekintetben elsajátította a könnyedséget s választékosságot, annak nem kerül nagy nehézségbe öntudatosan tenni itt is a mit a jó ízlés megenged. S midőn már kellőleg begyakoroltuk is magunkat inkább arra kell ügyelnünk, mikor ne használjuk kezeinket, mert önkénytelenül is megmozdulnak azok, ugyanazért van, hogy sokaknál a kézhordás, nem szónoki értelemben vett taglejtés, hanem egy rendszertelen hadonázás, melyet méltán illet az egészséges magyar észjárás a „légykapkodás" gúny ne: vével. Mikor kell a kezet használni ? E kérdésre Sz. D. találóan állapítja meg ezen szabályt: „elevenítsen meg a szónok mindent a mi fontos ós a mit a taglejtés által illedelemmel megeleveníthetni." Igen használható utasítást ad e tekintetben, — leszámítva némi túlkapásait, — Sz. D. idézett művének XXXIV. és XXXV. fejezeteiben, méltó hogy a kezdők elolvassák. * * Ezekben kívántam bemutatni Mitrovics Gyulának kezünk alatti igen jeles és nagy elismerést érdemlő művét ! Szerénységgel és örömmel vallom be, hogy én tanultam a Mitrovics művéből, s vannak tiszttársaim közt sokan, kik szintén tanulhatnak sok olyat, mely az ige hirdetés nagy munkájában biztos segédkezet nyújt. Az a tiszta felfogás, sok tekintetben uj és kedves rendszer, gyönyörű irály, széles és alapos tanulmány, melylyel a kezünk alatti műben találkozánk, szerfelett kívánatossá teszi, hogy szerzőnk a gyakorlati theologiára 100