Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-10-06 / 40. szám

e előttünk állni, vagy valóság? ez már fontosabb. A pápista pap elmondja fekete mise ruhájában a gyászravatal előtt ünnepélyesen a purgatoriumban szenvedő lelkekért eloirott könyörgését, lerója offieiumát a végrendeletileg számára alapitott dij ért: a reform, pap meg elmondja egy már 35 év óta jeltelenül állott, most a fiúi kegyelet emlékkövével megjelölendő sirnál, melyben a végrendelkező szüleinek hamvai pihennek, egyházi hivatalos fekete diszöltönyében mondandó imáját, melyből természetesen a lábai alatt nyugvók emlékezete nem maradhat ki, a számára végrendeletileg kirendelt illetményért (mert a végrendeletben szó sincs arról, hogy imádkozni kegyeletből tartozik, hanem illetményért.) Tehát mind egyik imát tart a maga módja és hite szerint, mindegyik saját egyházának vallási cselekményét végzi. Mely szertartásnak, — akár van szó a végrendeletben egyházi gyülekezetről s harangozásról, akár nincs, — hogy az őszes egyház részvéte mellett kell megtörténni :*) önként foly a dolog természetéből. Ugyanis : reform, felfogás szerint e szertartás nem lehet általában mjis, mint évenkénti bizonyos napon való ismétlése a temetőben temetések alkalmával végeztetni szokottszertartásnak, melyen együtt vannak a harangszó által összehivott rokonok, tisztelgő részvevők, az egyház hivatalnokai sat. Itt meg hát — a synekdoche szerint — csak a lelkész, tanítók s néhány éneklő gyermek lennének jelen, mások részvéte nélkül, — ezek kiballag n á n a k a temetőbe, a napnak szabad tetszésök szerint választandó egyik óráján, — akár éjnek idején (mert a végrendelet órát nem jelöl ki) — szép csendes p r o c e s s i ó v a 1, — ott zengenék éneköket s tartanák rövid imájokat, — még csak tanúik sem lennének, hogy végezték végrendeleti teendőjöket, az Istenen kivül, — ha netán valamely oldalról insultáltatnának, azt sem fogná tudni senki. Ezt én nem tarthatom helyesnek, mert igazán e lenne a szép és gyönyörűséges gondolat satyrája. De e mellett, ha magánkegylet egyszerű kiíejezéseül akarjuk az elrendelt szertartást tekinteni: nem az összes egyház van-e, mint főfő hagyományos, az alapítvány jóvoltánál fogva, erre inkább kötelezve, mint változó hivatalnokai s iskolai növendékei? Hogy ezt maga a végrendelkező igy fogta fel, nyilván mutatja végrendeletének azon intézkedése, mely szerint mulasztás esetében a szertartást nem teljesített egyház esik el az alapítványtól. Ha kizárólag a lelkész s tanítók volnának a szertartás által érdekelve : nem a legnagyobb méltánytalanság volna e az egyházat sújtani veszteséggel azért, mert hivatalnokai teendőjőket mellőzték ? Ezek elveszthetnék illetmény őket, az alapítvány maradhatna az egyháznál. De ő máskép rendelkezett. *) Az egyházi közönség harangszó nélkül nem gyül egybe, egybegyűlvén szép rendben (processio) megy a temetőbe. Ez valóság. Máskép nem lehet. E. v. Bizonynyal sejtette a végrendelkező, hogy intézkedésének e pontja botránykőül fog maradni hagyatékában : azért rendelkezett úgy egyik hátrább eső pontban (14 p.), hogy az egyházak részére tett alapítvány, „azon nem remélett esetben, ha egyházi alapitvány lenni megszűnnék," általános örökösére, testvérére szálljon; azért mondta ki, hogy „ha netalán a hagyományosok közül egyik vagy másik, bárki, a végrendelet akármely pontját gáncsolni, vagy azt bármely értelemben megváltoztatni akarná és merészelné : az a neki szánt hagyogyománytól végkép elmozdittatik ;« azért gondoskodott még ellenzőrzésről is, mely szerint „a hagyományosok fejenként feljogosittatnak arra, hogy kölcsönösen egymást s illetve különösen azokat, kik a végrendelet által bármely dolognak teljesítésére megbízva vannak, abbeli kötelmeiknek teljesen leendő betöltésére a szükséghez képest barátságos uton, vagy épen törvény erejével is szorítani jogukban álland.® Ily vasmarkolatu kényszer széttépi keblemben a kegyelet szent érzelmeinek gyenge szálait, erkölcsi-érzetem borzadoz az ily kényszeradó követslése miatt. Kegyeleti adó lefizetésére kényszeríttetni karhatalommal! ? Nincs helyén ez érzelgés, — mondatik, — az egyház élvezni kivánja az alapítványt, — a tanítók énekelni, a lelkész imádkozni tartoznak az egyház javáért. Igaz : de a litánia sem másott, mint az egyházi gyülekezetben, szokott tartatni, az „Oremus- t is kihez lehet felhivólag intézni, ha nem lesz jelen gyülekezet ? Láttatok halott-temető közönséget ? Az énnekkar zengett, a lelkész imát mondott: de a hallgató közönség velők együtt érzett. Alkalmazzátok e végrendelet kívánta énekzengés- és imatartásra: s fogjátok tudni ebből, kire, mennyiben tartozik a végrendeleti kötelezettség? S az egyházakat épen ez a búcsuszerü valami botrány koztatj a.*) Szerintem, az általános örökös cselekeduék legszebben s egyházához leghívebben, ha a minden esetre kényes természetű feltétel betű szerinti követeléséről végkép lemondva, mind szeretett testvérének emlékezetét a hagyományos egyházaknál alapítványa fentartásával megörökítené, mind az egyházakat, melyek jóltevőjöket egyszeri emlékünneptartással nemsokára megtisztelni kétségtelenül készek, lelkiismeretökben megnyugtatná. Egy veterán us, E sorok által a kórdós oly világításba helyeztetett, mely egészen feleslegessé teszi annak további *) Ki szoktak menni néhol az evangélikusok is hallottak napján a sírkertbe, hogy kedveseik hamvai felett egy pár hálakönnyet ejtsenek, sirjokat is fris koszorúval diszitik fel. De ezt nem végrendeleti kemény meghagyás következtében teszik, szivök elfojthatlan nemes ösztönébó'l. Arra pedig nem is gondolnak, hogy ugyanakkor lelkészök s tanítójokkal ex offo éneket zengessenek, vagy rövid imát tartassanak. Ez aztán a magánkcgylet egyszerű kifejezése. E. v.