Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1878 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1878-09-29 / 39. szám

hozzon elő", és nézd! a föld megnépesül földi állatokkal a föld fölött, a föld alatt. És csak most jő a korona, a teremtésnek zárköve. Azért ünnepélyesen hangzik Elohiin szava és komolyan kimérve: „Teremtsünk embert, a. mi képünknek hasonlatosságára, aki uralkodik az egész földön és ami a földön van" és így teremté őket, férfiút és nőt, átadja nekik az uralmat, táplálékul megjelöli az állatokat, a föld terményét ós a fának gyümölcsét; végre megáldja a 7-ik napot a nyugalom napjakónt, és nyugalomra tér az ő egeibe, az embert pedig a föld uralmában magára hagyja. Ekként szól az első monda az ő alapvonásaiban, az ókor plastikus írmodorában előadva. A második monda pedig már át van szőve az átkölcsönző eszélyes reflexióival. Nevezetesen : A földről köd száll fel ós eső alakjában megnedvesíti a földet, mire fák, füvek kezdenek nőni. De hiányzott még, ki mindennek gondját viselje, nem volt ember, ki a földet megművelje. Akkor felvesz Jehova (Jahve) a földről egy darab sárt és formál abból egy alakot, melyre reáfú, és így előáll az ember, mint élő lény. Továbbá plántál Jehova egy kertet is, szép vidéken, melyet Edennek, azaz öröm, kedvességnek neveznek. E kertben Jehova mindennemű fákat növeszt, a sok közül két különös fajtát, az élet fáját a kert közepén, azután a jó és rosz tudásának fáját. Hogy ne legyen hiány a vízben se, a kert bejáratánál egy folyó, mely az Édenben ered, 4 folyóra ágazik el. Miután a kert így elkészült, részi Jehova az embert ós elhelyezi a kertben, hogy azt művelje és rája felügyeljen. Ez az ember rendeltetése. De van a kertben egy veszélyes fa, melynek gyümölcse azt, ki belőle eszik, kiragadja a naiv ártatlanság állapotából, amennyiben annak ismeretére viszi, hogy tudja, mi a jó és rosz, mi az igaz ós a hamis. Jehova inti az embert és figyelmezteti, hogy ne egyék e fáról, mert íosztva lesz az elfogulatlan gyermek boldogságától. Ne lett volna e fa ós a hozzá kötött tilalom, a legkedvesebb kertben lelné az ember az ő zavartalan boldogságát. És még sem! mert még csak egyedül volt a szépség ós kellem teljében. Ezen is segítve lett. Jehova formált szintén földből a kerten kivül mindenféle mezei állatokat, égi madarakat, és ezeket bevitte a kertbe, hogy az ember nekik nevet adjon, ós egyedül ne legyen. De mind e teremtmények közt mégis az embernek nem találkozott segítője. Ekkor Jehova nehéz álmot bocsátott az emberre, kivevó egyik oldalcsontját ós formált belőle a kerten kivül egy asszonyt, ezt is beviszi a kertbe, amikor az ember örömmel magáénak ismeri ós fogadja. Mint mitsem tudó gyermekek örülnek szerencséjüknek, mindketten mezítelenek, férfiú és nő, szemérmet nem ismernek: ez a gyermeki elfogulatlanság a maga legtisztább ártatlanságában. Meddig élt az első ember-pár a gyermeki tudatlanság ezen boldog elfogulatlanságában, a monda nem érinti, inkább nyomban annak elvesztésére tér át. Mindazon állatok közül, melyeket Jehova teremtett, a kigyó volt a legravaszabb. Ez arra birja a nőt, hogy eszik a tiltott fának gyümölcséből, a nő pedig elcsábítja a férfiút. Az első eredmény, ami erre következett, hogy megismerik, mi jó, mi rosz, ós a vele egybekötött gyermeki elfogulatlanságnak elvesztése: megtudják, hogy mezítelenek valának, ós a kölcsönös szeméremérzet próbára kószti őket, hogy valahogy flgefalevelekkel fedezzék magukat. A távolabbi eredményt, mint Jehova átkát adja elő a referens, mely egyrészről a természetet éri, másrészt azt a viszonyt, melyben az ember áll a természethez. A kigyó, mely előbb békés ós szép testalkotásu állat volt, elveszti lábait ós lesz belőle földön csúszó, ezenfelül közte és az ember közt halálos ellenségeskedés áll be. A nő fájdalom közt fogja szülni gyermekeit és mint rabszolganő ura akaratjának lesz alája vetve. A szántóföld tüskét ós bogácskórót fog teremni, és csak megfeszített munka mellett hoz az embernek kenyeret. Jehova felismervén, hogy az ember a neki jutott ismeretnél fogva, melylyel a jót a rosztól elválasztani tudja, hozzá immár hasonlóvá lett, kiűzi az első emberpárt a kert belsejéből, azzal indokolván eljárását, hát ha még utóvégre ki fogja nyújtani kezét az élet fája után is, és akkor — miként Jehova — örökké él. Igy az ember újra arra a helyre került, amelyből vétetett, azon utasítással, mostantól kezdve ezt fogod művelni, megfeszített munka mellett. Az édeni kert eló pedig Cherubot állít Jehova fénylő fegyverrel, hogy az élet fájához vivő utat őrizze. Ettől kezdve az ember élete, bár magasabb erkölcsi belátás ékesíti és ebben Istenhez hasonlít, fárasztó munka közt folyik le, sok harc, bűn és nyomor tapad hozzá: épen úgy, mint ma történik. A két monda közti különbség szemmel látható. Nein lehet mesterkólós által az elfogulatlan olvasóra nézve e különbséget elenyésztetni. A régebbi monda egyszerűen Elohim mindenható szava által teremteti az első emberpárt, mint a teremtés zárkövót, mint a teremtő képmását, minek folytán kis isten a földön, miként a teremtő ura mennynek ós a földnek. Ennek megfelelő az ember rendeltetése : hogy uralkodjék a földön és mindent, ami a földön van, hatalmába ejtsen. Valóban méltóságos hivatás, magához a teremtőhöz és az emberhez egyaránt méltó. Ezen uralomnak gyakorlásában teljesíti az ember isteni föladatát. Másként szól a későbbi monda. Eszerint fák és növények erednek elsőbben, előre bocsátott eső után, csak azután lép fel az ember, utána az állatok és végezetre az asszony. Az anyagot az élet képződéséhez a föld adja, az éltető lélek isteni eredetű az embernél. Tehát dualistikus teremtmény, a